A kertvárosi kerítésnek régen egészen más szerepe volt, mint manapság.
Nem elsősorban elválasztott, inkább összekötött.
Azokban az időkben még nem volt divat a magas, átláthatatlan kerítés vagy a zárt kapu. A legtöbb helyen drótkerítés vagy alacsony léckerítés húzódott a telkek között, amin könnyedén át lehetett szólni a szomszédnak.
És át is szóltak.
– Jó napot, Marika!
– Érett már a paradicsom?
– Nem látták a macskánkat?
– Holnap esni fog.
Ezek a beszélgetések ritkán tartottak tovább néhány percnél, mégis hozzátartoztak a kertvárosi élethez. Mire az ember meglocsolta a virágokat vagy leszedett egy kosár cseresznyét, már azt is tudta, kinél született unoka, ki készül nyaralni, és melyik utcában romlott el a vízvezeték.
A kerítés fölött nemcsak a hírek jártak át, hanem a kedvesség is.
– Kóstolják meg ezt a sütit!
– Hoztam egy kis bodzaszörpöt.
– Nálunk most érett a füge, vigyenek belőle!
Gyümölcsért sütemény érkezett, házi szörpért lekvár, egy tál meggyért cserébe pedig gyakran egy jó szó vagy egy hosszabb beszélgetés volt a fizetség.
Ha pedig valakinek hiányzott valami, nem kellett rögtön boltba indulnia. Elég volt átkiáltani.
– Megvan még a diódaráló?
– Kölcsön tudnák adni a nagy fazekat?
– Nincs véletlenül egy marék petrezselyem?
A jó szomszéd ilyenkor nemcsak azt mondta, hogy „persze”, hanem többnyire át is vitte.
A kapukat sem zárták olyan gondosan, mint ma. A becsöngetés inkább udvariassági forma volt, mint biztonsági intézkedés. Aki ismert volt a környéken, szinte családtagnak számított.
Persze akkor is akadt néha egy-egy kerítésen áthallatszó vita. De mire beesteledett, többnyire elsimultak a dolgok. Másnap ugyanúgy folytatódott a beszélgetés, mintha mi sem történt volna.
Ma a kerítések egyre magasabbak, a kapuk egyre zártabbak. Talán ezért is hiányzik néha az a régi világ, ahol nemcsak a paradicsom nőtt át a szomszédba, hanem a bizalom is.
Mert a legjobb kerítések valójában nem elválasztották az embereket.
Hanem összehozták őket.
Hagymási Klára
