A mi utcánkban nem volt szükség külön rádióra.
Bárki hallhatta, ha ablakot nyitott, már szólt is — nagyapám jóvoltából.
Régi, csöves rádiója nem ismert hangerőszabályzót, legalábbis használni biztosan nem használta, okkal. Nagyapa nagyothallott, és úgy tartotta, hogy amit hallgat az ember, annak rendesen szólnia kell.
A készülék sípolt, nyekergett, mintha saját véleménye lenne a világról. Ilyenkor nagyapa komoran levette a hátlapot, kicsit matatott benne, majd diadalmasan kijelentette:
- Na, most már jó lesz!
És valóban:
Nem véletlenül hívták az ismerősök „óra- és kazánkovácsnak” — nem volt olyan szerkezet, amit ne tudott volna-legalább egy darabig működésre bírni.
Ebben az esetben is ezt történt:
Újabb leírhatatlan csikorgás-nyikorgás után egyszer csak megszólalt az Amerika Hangja, vagy a Szabad Európa Rádió. Ezekkel csak egy baj volt, amire az 50-es évek egykori gyerekei bizonyára emlékeznek- nem tartoztak a hivatalosan ajánlott műsorok közé.
Annyira nem, hogy büntetés járt érte, ha a hatóság tudomására jutott.
Ám a mi rádiónk erről mit sem tudott, és néha a nyitott ablak mellett olyan hangerővel szólt, hogy az egész utca ingyen hallgathatta.
Azért mi, gyerekek sem maradtunk ki a jóból.
Számunkra az Esti mese, Csin – bum cirkusz, Moha bácsi, a törpe és Miska bácsi levelesládája jelentette a világ megszokott rendjét.
A háziasszonyok a déli harangszót már a rádión keresztül is hallhatták, és az igazán példás családanyáknál ilyenkor merült a kanál a levesbe.
Minden vasárnap délben megszólalt a Jó ebédhez szól a nóta, aminek hallgatását kiskamaszként már nem annyira támogattunk, és örök program volt a Szabó család, a szappanoperák egykori őse, aminek egyetlen epizódját sem hagyta volna ki senki, nehogy elveszítse a végeérhetetlen családi történet fonalát. Már csak azért sem, mert a Szabó család és viselt dolgai másnap a munkahelyeken beszédtéma volt.
Mindez már történelem.
De régi rádiónk a mai napig a szekrényem tetején díszeleg, mint megbecsült ereklye.
Hagymási Klára