Van a kertvárosi életnek egy egészen különös pillanata. Többnapos eső után végre kisüt a nap, az ember fellélegezne, kinyitná az ablakot, és élvezné a csendet. Aztán valahol megszólal az első fűnyíró.
Majd még egy.
Aztán még három.
És mire észbe kapunk, az egész környék egyetlen nagy, berregő koncertté változik.
Aki ilyenkor hosszabb reggeli alvást tervezett, rosszul számított. Mindig akad valaki, aki úgy érzi: reggel hétkor már teljesen ideális időpont a gyep rendezésére. Mire más az első kávéját kevergeti álmosan a teraszon, ő már a kert végében fordul rá a harmadik körre.
A kertváros ilyenkor külön életre kel. Van, aki hagyományos fűnyíróval dolgozik katonás pontossággal, mintha vonalzó mellett nőne a gyep. Más motoros kaszával indul harcba a gaz ellen, olyan hangerővel, hogy a rigók inkább átmenetileg másik utcába költöznek. Persze ott vannak a damilos fűnyíró mesterei is, akik a kerítés tövében olyan elszántsággal dolgoznak, mintha legalábbis dzsungelt irtanának.
A fűnyírásnak sajátos ritmusa van. A monoton berregés álmos nyári délutánokon ugyanúgy hozzátartozik a kertvároshoz, mint a távoli kutyaugatás vagy a vasárnapi rántott hús illata.
Közben lassan előkerülnek a szomszédok is. Valaki slaggal locsol, más söpröget, akad, aki csak könyököl a kapunál, és szakértő szemmel figyeli, kinél nőtt magasabbra a fű a sok eső után.
Bár időnként morgolódunk a korai zaj miatt, valahol mégis megnyugtató ez az egész. Mert ahol füvet nyírnak, ott élet van. Ott emberek laknak, kertet gondoznak, készülnek a nyárra, és próbálják egy kicsit rendben tartani maguk körül a világot.
Aztán estére lassan elhallgatnak a gépek. A levágott fű illata még sokáig ott marad a levegőben.
A kertváros egy kis időre újra csendes lesz.
Hagymási Klára