A kertvárosi életnek vannak állandó szereplői. Olyan alakok, akikkel szinte naponta találkozunk, még ha a nevüket nem is tudjuk. Közéjük tartozik az örök kutyasétáltató.
Minden utcának megvan a maga ikonikus figurája. Van, aki hajnalban indul útnak, más vacsora után teszi meg a szokásos körét, de egy dolog közös bennük: a kutyasétáltatás nem maradhat el.
Aki élt már kutyával egy fedél alatt, pontosan tudja ezt. Hazánk időjárása sok mindenre alkalmas, de arra nem, hogy a kutyát lebeszélje a sétáról. Ha pedig a gazdi netán megfeledkezne a napi programról, az eb hamar emlékezteti a kutyajogokra.
Először csak jelentőségteljesen néz. Aztán körözni kezd a gazda körül. Később az ajtó felé pillant, majd vissza. Mire mindezt néhányszor megismétli, még a legkényelmesebb kanapélakó is megérti az üzenetet:
– Ideje indulni!
Van, aki örömmel kapja fel a pórázt, más kissé sóhajtozva tápászkodik fel a fotelből, ám biztosan nem bánja meg.
Mert amint kilépünk az utcára, minden megváltozik. Megérezzük a friss levegőt, és észrevesszük az évszakokat. A tavasz virágait, a nyár esti illatait, az őszi avart vagy a téli dér csillogását.
Azonban nemcsak a természetet fedezzük fel. A kutyásoknak külön társadalma van. A kiskutyások, a vizslások, a tacskósok és a keverékpártiak sajátos közösséget alkotnak. Egy-egy parkban vagy füves területen hamar kialakulnak a kisebb társaságok. A kutyák ismerkednek, a gazdik pedig beszélgetnek.
A séták során hírek cserélnek gazdát, tanácsok hangzanak el, és nem ritkán barátságok is születnek. Sokszor éppen a kutya az, aki összehozza az embereket.
Nem véletlenül tartja a bölcs mondás:
Minden nap sétáltasd meg a kutyádat. Akkor is, ha nincs.
Mert lehet, hogy a kutyának szüksége van a sétára — de néha még inkább a gazdájának.
Hagymási Klára