A kertvárosi utca egyik legrégebbi háza ma is ugyanott áll, ahol közel kilencven évvel ezelőtt felépült. A tornác, a spalettás ablakok, a vastag falak és a szőlőlugas alatt megbújó udvar sok mindent megélt. Ma már ugyan ritkán nyílik az ajtaja, a család szétszóródott, mégis mindig akad valaki, aki hazatalál. Ha a falak beszélni tudnának, hosszú történetet mesélnének. Emlékeznének a háborúra, amikor orosz, német és román katonák járták az utcákat, a család pedig a pincében keresett menedéket.
Aztán a békésebb időkre, amikor újra benépesült az udvar, és vele együtt a család is.
Abban mindig egyetértett a ház népe, hogy a ház legvonzóbb része az oszlopos tornác, ahol egykor egymást érték a családi események. Volt itt esküvő, keresztelő, disznótor, nyári befőzés és kukoricamorzsolás. A baromfiudvar soha nem volt csendes, a kert pedig minden tavasszal újra kivirágzott.
Egyszer egy pólyás kislány is megérkezett a házba. A szőlőlugas alatt aludt a babakocsiban, álmát a család öreg bernáthegyije őrizte. Néha túl lelkiismeretesen: a babakocsi alól ugatta meg az arra járókat, amiért komoly szidást kapott.
A nyári szüneteknek külön világa volt. Gyerekzsivaj töltötte meg az udvart, hinta lengett a diófa alatt, homokvárak épültek, a legmelegebb napokon pedig a fateknő jelentette a gyerekeknek a strandot.
A korabeli „wellnesst” a konyhából nagymama felügyelte.
Aztán lassan elcsendesedett minden. A gyerekek felnőttek, az idősek elmentek, a ház pedig egyre ritkábban telt meg élettel.
A pólyás kislány ma már nagymama. E sorok írója. Amikor belép a régi kapun, ösztönösen végigsimít a kredencen, megigazít egy széket vagy kinyit egy spalettát. Talán nem is a bútorokat rendezi ilyenkor, hanem az emlékeit.
Hiszen a kertvárosi utca régi háza nemcsak téglából és gerendából épült. Öt generáció családi történeteit őrzi, mindazt, amit egy család ez idő alatt beleélt a falai közé.
Amíg időnként valaki lenyomja a kilincset, addig ezek a történetek sem vesznek el.
Hagymási Klára
