Régen a kisboltba nemcsak kenyérért járt az ember. Több volt egyszerű bevásárlóhelynél: közösségi pont és információs központ egyben.
A kisboltban nem lehetett sietni. Elég volt belépni, és az ajtó fölött máris megszólalt a kis csengő. A helynek sajátos illata volt: a meleg kenyér, a füstölt áru, a mosópor, a petróleum és a frissen darált kávé furcsa, mégis otthonos keveréke. Ehhez társult a pénztárgép csattogása, a papírzacskó zörgése és a szeletelőgép surrogó hangja.
Az üvegpult mögött kézzel írt cédulák sorakoztak a felvágottak és sajtok előtt. A kimért cukorkát zománcos mérlegen mérték, majd gondosan papírzacskóba csomagolták.
– Egy dekával több lett! – mondta a boltos néni, aki fejben számolt, és pontosan tudta, ki következik a sorban. Mindenkit név szerint ismert, és azt is fejben tartotta, ki milyen kenyeret szeret. Fél mondatból értette:
– A szokásos lesz?
Többet tudott a környékről, mint bárki más. Mire mindenki sorra került, a fél utca történetei is megvoltak.
Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy füzetbe írt hitel is működött. Ahogy az is, hogy szenzációnak számított, ha banán érkezett, vagy karácsony előtt narancs került a pultra. Ilyenkor hosszabb sor állt a bolt előtt, mint egy mozibemutatón.
Nekünk, gyerekeknek külön program volt a boltba szaladgálás — akár naponta többször is. Alumínium tejeskanna, piros hálós szatyor, visszaváltható üvegek: szinte minden család ugyanazokkal a kellékekkel érkezett.
A pultot alig értük fel, de a maradék pénz sorsa gyerekként komoly döntésnek számított. Sport szelet? Melba kocka? Savanyúcukor? Néha hosszabb ideig tartott kiválasztani, mint maga a vásárlás.
A boltban gyorsabban terjedtek a hírek, mint a rádióban. És valahogy mindenki ismert mindenkit.
Ma már gyorsabban vásárolunk. De néha hiányzik az a bolt, ahol nemcsak azt tudták, mit veszünk — hanem azt is, kik vagyunk.
Hagymási Klára