Minden évben eljön az a pillanat, amikor a kamrában vagy az udvar sarkában letakarva, kissé magára hagyva pihenő kerti bútorra téved a tekintetünk.
Nézzük egy darabig, majd nagy levegő vétel után kimondjuk a jól ismert mondatot:
– Na, akkor most letakarítom a kerti bútorokat.
Közülük is akad egy, amelyik mindenki kedvence.
Nem mai darab. Inkább ütött-kopott, mint új, de talán éppen ezért jó mindenre.
Nyikorog, billeg, és van egy pontja, ahova nem szívesen ül az ember elsőre — de valahogy mégis mindenki megtalálja rajta a helyét. Olyan, mint egy régi családtag: nem tökéletes, de megszoktuk.
Évek óta ugyanúgy része a kertnek.
Hogy miért?
A teljesség igénye nélkül:
Van, aki a reggeli kávéjával ül ki rá, és próbál magához térni a kert csendjében. Más az esti pohár borával telepszik bele, és elhatározza, hogy csak pár percet marad. Aztán észre sem veszi, hogy már rég besötétedett. Jó napokon madárfütty szól hozzá, rosszabbakon a szomszéd fűnyírója vagy éppen a flex hangja, vagy valami megmagyarázhatatlan zümmögés, amit senki nem vall magáénak.
De a kerti szék nem csak hallgat — emlékezik is.
Látott már rajzoló kisgyereket, aki komoly arccal színezte ki a világot. Cseresznyét magozó nagymamát, aki közben történeteket mesélt. Bizonyítványt író tanító nénit, aki bosszankodva próbálta kijavítani az elrontott sorokat.
Látott barkácsoló kisfiúkat és hírhozó-vivő szomszédasszonyt is.
Volt már tanúja családi ebédnek, ünnepi összejövetelnek, vasárnapi süteményezésnek. Ült rajta fűnyírót szerelő nagypapa, vizsgára készülő fiatal, szakdolgozatot író lány.
És persze az utca macskája, amelyik minden évben úgy érkezik, mintha a szék is hozzá tartozna.
A kerti szék nem változik. Ugyanott áll, ugyanazzal a nyikorgással, ugyanazzal a kissé megkopott felülettel.
Csak mi ülünk bele minden tavasszal egy kicsit több emlékkel.
Hagymási Klára