Ha egy nyári estén végigsétálunk a kertváros utcáin, van egy jelenség, amely szinte biztosan utunkba akad.
Valaki a kapuban áll slaggal a kezében.
Sőt, nem is egy valaki.
Mintha láthatatlan vezényszóra indulna meg minden este ugyanaz a szertartás. Ahogy enyhül a nappali hőség, előkerülnek a locsolótömlők, megnyílnak a csapok, és a fél kerület egyszerre kezdi öntözni a kertet.
Az ember ilyenkor óvatosan közlekedik a járdán. Egy rossz lépés, és máris a muskátliknak szánt vízsugár útjába kerül.
A modern öntözőrendszerek sem változtattak sokat a helyzeten. Hiába dolgozik automatikusan a technika, a kerttulajdonosok többsége azért még mindig szeret ott állni a slag végén.
Mert a locsolás valójában nem munka.
Sokkal inkább esti kikapcsolódás.
A napközbeni rohanás után az ember végignéz a kertjén, megszemléli, melyik paradicsom pirosodik, mekkorát nőtt a cukkini, és hogy vajon mitől sárgul az a növény, amely tavaly még tökéletesen érezte magát ugyanazon a helyen.
Közben a szomszéd is kint van.
Ő is locsol.
Aztán valahogy beszélgetés kezdődik a kerítés fölött.
Szó esik az időjárásról, a várható esőről, a túl sok esőről, a túl kevés esőről, a paradicsomról, a szomszéd paradicsomáról, és arról, hogy régen azért más volt a nyár.
A locsolás külön kertvárosi társadalmi esemény.
Vannak járulékos következményei is.
A magasabban fekvő utcák lakói például pontosan tudják, mikor kezdődött meg az esti öntözés. A vízsugár erejéből ugyanis ilyenkor néha arra lehet következtetni, hogy a kerület alsóbb részein valaki éppen komoly mennyiségű vizet juttat a paradicsompalántákhoz.
De ez sem zavar senkit különösebben.
Mert a nyári estékhez hozzátartozik a frissen locsolt föld illata, a lassan hűlő levegő és a kertekből kiszűrődő vízcsobogás.
Talán az is, hogy egy rövid időre úgy tűnik: a fél kerület ugyanazt teszi egyszerre.
Csak áll a kertben, slaggal a kezében, és békésen locsolja a nyarat.
Hagymási Klára

