Van a kertvárosi karaktereknek egy különös alakja, akit mindig nagy tisztelet és némi csodálat övez bennem. Nem más ő, mint a hajnali futó.
Miközben a legtöbben még csak a második ébresztést próbálják túlélni, ő már régen úton van. Mire más álmosan a kávéfőzőt keresi, ő túl van néhány kilométeren, és elszántan rója köreit a futópályán, a parkban vagy a még félig üres járdákon.
Lehet tél vagy nyár, fújhat a szél, eshet az eső, süthet a nap — a hajnali futó számára nincs kifogás. Mindig felbukkan. Télen sapkában, párás lehelettel, nyáron már reggel hatkor a napsütésben. Van benne valami rendíthetetlen következetesség, amit az ember egyszerre csodál és egy kicsit gyanúsnak is talál.
Mert valljuk be: sokan elgondolkodunk rajta, miért is jó ez neki?
A kertváros ilyenkor még egészen más arcát mutatja. A boltok zárva, a redőnyök lehúzva, csak néhány korán kelő kutyasétáltató bólogat félálomban. És ekkor suhan el mellettük a futó. Láthatóan céllal. Fülhallgatóval, komoly arccal, olyan tempóban, mintha legalábbis fontos küldetése lenne.
Fejpántban, futómezben, kisnadrágban vagy sapkában érkezik, az órát szinte hozzá lehet igazítani. Természetesnek tűnik, hogy súlyfelesleg egy dekagramm sincs rajta.
Ilyenkor a kakaóját kevergető átlagpolgár óhatatlanul elgondolkodik, vajon hol is kellene elkezdeni ezt az egészséges életmódot. Aztán némi bűntudattal megeszi az utolsó kakaós csigát, miközben ünnepélyesen megfogadja:
– Holnaptól minden másképp lesz.
A hajnali futó azonban más világban él. Olyanban, ahol az emberek még napfelkelte előtt képesek tenni valamit önmagukért, miközben mások a takaró alatt próbálnak alkudozni az ébresztőórával.
És bár legtöbben csak az ablakból figyeljük őket, bögrével a kezünkben, titokban talán mindenki érzi: jó, hogy vannak.
Mert amíg vannak emberek, akik hajnalban futni indulnak, addig a kertvárosban biztosan van még lendület, kitartás — és egy kis remény arra, hogy egyszer talán mi is korábban kelünk.
Na, jó… talán nem holnap.
Hagymási Klára