TIZENHETEDIK ONLINE

Dr. Sebestény Sándor, kerületünkben élő szerző írását szerkesztett, rövidített formában közöljül, amely a Jel folyóirat decemberi számában jelent meg. Fogadják szeretettel! 

Sebestény Sándor
Trianon előszobája

Ebben az esztendőben emlékeztünk meg arról, hogy a Bosznia-Hercegovina fővárosában, Szarajevóban történt merényletet követően kitört az I. világháború. 1914. június 28-án Gavrilo Princip szerb diák két pisztolylövéssel meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és nejét. Tisza István magyar miniszterelnök diplomáciai úton szerette volna rendezni a konfliktust, az Osztrák-Magyar Monarchia vezetői azonban az arrogáns és nem túl jelentős Szerbia megbüntetését határozták el. Az események a július 28-i hadüzenet hatására felgyorsultak. Hamarosan a németek hadat üzentek az oroszoknak és a franciáknak. Válaszul az angolok és a franciák is hadat üzentek a Monarchiának. Tehát egész Európára átgyűrűzött a Balkánról a háború.
A négy évig tartó világégés a korábbi háborúkhoz képest elképzelhetetlen pusztulást okozott: 10 millióan haltak meg, 20 millió volt a sebesültek száma, a polgári lakosságot mérhetetlen szenvedés sújtotta, és egy olyan békerend¬szert hoztak létre, amely magában hordozta a következő világháború csíráját.
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. kora őszére a szétesés állapotába sodródott: I. (IV.) Károly osztrák császár és magyar király kiáltványt bocsátott ki 1918. október 16-án, ebben a kettős monarchia osztrák fennhatóságú felének föderalista átalakítását jelentette be. A kiáltvány megfogalmazása szerint Ausztria „szövetséges állammá alakul át, amelyben minden néptörzs saját külön állami közösséget alkot települési területén". Hazánkra, illetve a horvát-magyar közjogi viszonyra e manifesztum hatálya nem vonatkozott, következményei azonban erősen befolyásolták az itt élő nemzetiségek törekvéseit. Elkésett próbálkozások voltak ezek már, hiszen Genfben 1918. október 14-én megalakult a párizsi székhelyű cseh emigráns kormány.
Ezután már felgyorsultak az események: gróf Tisza István 1918. október 17-én a magyar képviselőházban beismerte a központi hatalmak vereségét.
Másnap ugyanott a román Alexandru Vaida-Voevod (1872-1950) képviselő kertelés nélkül bejelentette: a Román Nemzeti Párt „a magyarországi és erdélyi román nemzetnek nemzeti szervezete nem ismeri el ezen parlamentnek és kormányának arra való jogosultságát, hogy magát a román nemzet képviselőjének tekintse". A következő nap a szlovák Ferdinand Juriga (Juriga Nándor) képviselő olvasta fel a Szlovák Nemzeti Tanács üzenetét, mely kimondta: „A szlovák nemzet nem ismeri el ezen parlamentnek és kormányának létjogosultságát, hogy magát a szlovák nemzet képviseletének tekintse".
Wekerle Sándor miniszterelnök látva, hogy mozgástere már igen szűk, lemondott miniszterelnöki posztjáról. Ezt a király akkor még nem fogadta el, de az események gyors változása miatt 1918. október 23-án mégis sor került felmentésére, de egy ideig ügyvezető miniszterelnökként még a kormány élén maradt.
Az olaszországi hadszíntéren eközben csapataink erős ellenséges szorításba kerültek: 1918. október 24-én a Piave mentén újabb olasz katonai offenzíva indult meg. Október 25-én már arról értesítették a vezérkart és a Hadügyminisztériumot, hogy fellázadt a közös hadsereg 27. hadosztályának 25. ezrede és a 38. honvédhadosztály 22. ezrede.
Az államhatalom irányítása rövidesen az 1918. október 24-én megalakított Magyar Nemzeti Tanács (MNT) kezébe került, ami a Függetlenségi és 48-as (Károlyi) Párt, az Országos Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt által létrehozott sajátos pártkoalíciót jelentette.
A kibontakozó forradalmi események lehetővé tették hatalomra jutásukat. Wekerle Sándor kormányfő október 30-án végleg elbúcsúzott munkatársaitól. Utódának József Ágost főherceg, mint „homo regius", gróf futaki Hadik János, szolgálaton kívüli huszárfőhadnagyot jelölte ki kormányfőnek.
A kormányalakítási tárgyalások még folytak, amikor a fővárosban a sokarcú tömeg megakadályozta a Keleti pálya¬udvarról egy menetszázad frontra küldését. Elfoglalták a katonai térparancsnokságot, az ott tartózkodó vezénylő parancsnokkal együtt, a politikai foglyokat kiszabadították börtöneikből. Október 31-én este nyolc fegyveres katona lefegyverezte a Roheim-villában tartózkodó, csendőrökből álló őrséget, és meggyilkolták gróf Tisza István volt miniszterelnököt.

József Ágost főherceg, az uralkodó jóváhagyásával, 1918. október 31-én gróf Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnöknek, aki „népkormányának" tagjaival november 1-jén felesküdött a Magyar Nemzeti Tanácsra.

A román memorandum

A Partiumból és a Királyhágón túlról szintén nyugtalanító hírek érkeztek a magyar miniszterelnökségre. Az Erdélyi Nemzeti Tanács, a Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottsága 1918. november 1-jén Kolozsvárott alakult meg, és a polgári demokratikus forradalom helyi hatalmi szerveként működött. Elnöke a függetlenségi párti dr. Apáthy István egyetemi tanár lett.
A Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én kelt, és a magyar kormánynak címzett memoranduma már ultimátumszerűen kijelentette: „Az események rohamos fejlődése folytán azon meggyőződésre jutottunk, hogy a népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségeknek érdekében a közrend, vagyon- és személybiztonság megóvás céljából már most át kell vennünk Magyar- 3rszágnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat." Ezután felsorolták az általuk kért vármegyéket. Befejezésül közölték, kormányukat Nagyszebenben kívánják megalakítani, s jelen jegyzékükre a választ november 12-én 18 óráig várják.
A magyar kormány 1918. november 10-én tárgyalta meg a román tanács jegyzékét. Vita után döntés született arról, hogy a huszonhat vármegyényi területre igényt tartó követelés részleteiről kezdjen tárgyalást Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyekben illetékes tárca nélküli miniszter. Támogatták Jászi kibontakozási tervét, mely egy svájci típusú föderációs állam megteremtését célozta.
A háború végén kialakult politikailag zilált válságfolyamatot I. Károly osztrák császár magyar királyként tett ún. Eckartsau-i Nyilatkozata tovább nehezítette: ebben jelentette be november 13-án uralkodói jogai gyakorlásának felfüggesztését. Aznap került aláírásra a belgrádi fegyverszüneti egyezmény is. Az aláíró Linder Béla hadügyminiszter már előzőleg bűnös lépést tett: november 8-án elrendelte a magyar honvédség, illetve a közös hadsereg leszerelését azzal az elhíresült kijelentéssel, hogy „nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!"

Tárgyalások Aradon

Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter vezetésével 1818. november 13-án indult el Aradra a magyar kormányküldöttség, hogy tárgyaljon a hazai románok képviselőivel. A román küldöttség hivatalos vezetője Juliu Maniu (1873-1953) volt, aki 1906 és 1910 között a magyar parlament képviselőházának tagja volt.
Az informális jellegű tanácskozáson az expozét Jászi Oszkár miniszter tartotta. Beszédében a magyar álláspontot, a tárgyalás célját így értelmezte: „Egy provizórikus rend létesítéséről van most szó addig, amíg az általános békekonferencia eldönti azokat a vitás kérdéseket, melyeket úgy sem tudunk magunk között eldönteni". Majd utalt a románokkal fennálló nézetkülönbségre. A román előterjesztésben ugyanis „nyers körvonalakban" szerepelt egy területi követelés, amely „nem felel meg a wilsoni elvek szellemének" – mondta Jászi Oszkár, hiszen az etnikai viszonyokat nem veszi kellően figyelembe. „A nyilvántartott 684 000 lakos közül kb. 293 900 fő a románok száma, és mint¬egy 390 000 magyar, német, szász és egyéb nemzetiségű állampolgár él e vidéken. E statisztikai adatok pontosságát a magyar fél hajlandó nemzetközi ellenőrző bizottság vizsgálatának is alávetni (…) az adatok hitelességének megállapítására" – hangsúlyozta a miniszter. Végül így összegezte a magyar kormány véleményt: „A mi álláspontunk tehát az, hogy a Magyarországon élő összes népek a béketárgyalásokig a mai keretek elismerése mellett – amelyeken eddig a magunk részéről úgysem tudunk változtatni – ilyen Eidgenossenschaftba [Államszövetségbe] kerüljenek".
A tárgyalások november 14-én folytatódtak. Ezen már részt vett az aradi tárgyalásra aznap érkezett Juliu Maniu is. Hozzászólását egy történeti érv felidézésével kezdte: a román nemzeti mozgalom legitimitását 1788-tól eredeztette, amikor román körökben lábra kapott az a teória. hogy a tudomány és a kultúra nyelve csak a nép nyelve lehet. E teóriát erősítette meg az 1859-es év, amikor Moldva és Havaselve egyesült. (A Román Királyság egyébként 1881-től, az első királykoronázástól számítódik.)
J. Maniu beszédében világossá tette a magyar küldöttség számára, hogy a Román Nemzeti Tanács egyértelműen a Magyarországtól történő elszakadás kiharcolása mellett kötelezte el magát. Kifejtette: „egy egységes, zárt területről van szó, amelyen egy öntudatos nép lakik, amely magát a román nemzetnek tartja… Mi nem képzelhetünk olyan nemzetet és olyan szuverenitást, amelynek attribútumai között ne volna meg a közigazgatási és végrehajtó hatalom is. Ezért akartuk mi hatalmunkba venni a végrehajtó hatalmat." A Jászi-féle ajánlatot pedig azzal utasította el, hogy azok nem felelnek meg a wilsoni elveknek. A román álláspontot kendőzetlen határozottsággal így összegezte: „Mi jogot tartunk azon összes erdélyi és magyarországi területekre, amelyeken a románok, mint geográfiailag összefüggő kompakt nép és nemzet laknak, úgy amint az ennek a népnek és nemzetnek tradíciójában is él. Ha ezt vesszük vizsgálódásunk kiindulópontjául, könnyű lesz megállapítani, hogy hol van az a terület, amelyre mi szuverenitásunkat egész terjedelmében kiterjeszteni akarjuk."
Ez után a beszéd után már nem volt meglepő, hogy a román tárgyaló fél hivatalosan is elutasította a magyar tervezetet.
Jászi erre némileg számíthatott, mert elő tudott húzni egy tizenegy pontból álló átmeneti javaslatot. Ez a román többségű területeket teljesen egészében a Román Nemzeti Tanács kormányzata alá kívánta rendelni, és önálló politikai képviseletet ajánlott a románoknak a magyar országgyűlésben. E kapcsán hivatkozott a kisebbségek jogait rögzítő 1868. évi 44. törvénycikkre, mint jogi garanciára.
A román válasz most is mereven el¬utasító maradt: „…ez a javaslat sem biztosítja azt a kellő alapot, amely szükséges ahhoz, hogy a Román Nemzeti Tanács garantálhassa a rend fenntartását". Erre Jászi értetlenül kérdezte: „Akkor végtére is mit akarnak a románok?" A válasz hátborzongatóan elutasító volt: „Teljes elszakadást" – válaszolta Maniu.