Amikor elhagyott a bánat azonnal valamiféle tetterőbe csapott át, pakolni kezdtem, el akartam tüntetni utána minden nyomot. Bár elvitte a neki fontos dolgait, de sok szemetet hagyott maga után.
Előre megtiltottam magamnak a nosztalgiázást:
- Nem analizálhatod az érzéseidet, nem bőghetsz, csak semmi nosztalgia!
Szigorú voltam magamhoz, de tudtam, hogy így lesz jó. Szemeteszsákokba dobáltam bele mindent, ami az övé volt. Bosszantott, amikor az általam vett drága pólókat, farmereket kellett kidobni. Itt hagyta az ajándékait is, a fényképezőt még dobozában, amit akkor ajándékoztam neki, amikor éppen ez volt a hobbija, a gurmet késkészletet, amivel séfnek készült, a masszázságyat, ami egyszer volt felállítva, mind az ő játékszerei voltak, amikre most nem tudok ránézni. A ruhákkal könnyebben ment, azokat csak begyűrtem a zsákokba, de ezeket az értékes holmikat képtelen voltam kidobni.
Estére a szekrények már üresen álltak és a szemeteszsákokat másnap reggelre elvitték a kukázók. Átrendeztem a lakást, hogy semmi se emlékeztessen rá, mégsem könnyebbültem meg.
Eltelt 2 hónap, és új férfi került a munkahelyemre, Gergővel összebarátkoztunk, épp albérletet keresett. Felajánlottam, hogy költözzön hozzám, csak úgy baráti alapon. Csodálkozott, hogy mennyi üres szekrényem van, ahová éppen beférnek a ruhái. Kezdetben csak éltünk egymás mellett, aztán egyre közelebb kerültünk. Nem álltam meg, hogy ne vegyek neki drága pólókat, ami persze leginkább nekem tetszett, de a kedvemért néha felvette.
Szerettem volna valami hasznos elfoglaltság felé terelgetni, mert szerintem semmi értelmeset nem csinált, ezért javasoltam neki, hogy tanuljon meg fényképezni. Nem mondott ellent, így beírattam egy fotós tanfolyamra és nekiajándékoztam a fényképezőgépet. Ímmel-ámmal csinált néhány képet, de láttam, hogy nem köti le. Főzős videókat nézettem vele, és kapacitáltam vágjon bele, hogy legalább egy jó hobbi-séf legyen belőle, nekiadtam a késkészletet, aztán a séf karriernek nemsoká néhány csúnya vágás vetett véget, utána nem volt hajlandó séf-kést a kezébe sem fogni. Még mindig hálás volt, hogy nálam lakhat, az elegáns, mégis modern, tágas társasházi lakásomban, de már nem volt lelkes, amikor a masszázsra tereltem a szót. Kérte, hogy értsem meg, hogy neki a programozás a hobbija, de nekem nem volt az olyan hobbi kívánatos, ami órákra a képernyőhöz köt valakit, szerintem egy hobbi legyen kézzelfogható, legyen valamiféle produktuma, például a közös kirándulásainkon fotózhatna, főzhetne velem, vagy akár meg is masszírozhatna… Gergő aztán néhány nap múlva csak egy cetlit hagyott maga után: „Köszönök mindent, de inkább fizetek az albérletért!”
Amikor elhagyott a bánat azonnal valamiféle tetterőbe csapott át, pakolni kezdtem, el akartam tüntetni utána minden nyomot. Bár elvitte a neki fontos dolgait, de sok szemetet hagyott maga után.…már a ruhákat begyűrtem a zsákba, de az értékes holmikat, a fényképezőt, a gurmet késkészletet, a masszázságyat képtelen voltam kidobni. Majdnem kész voltam a pakolással, amikor megcsörrent a telefon:
- Anya? – nem tudtam válaszolni, mert féltem, hogy elbőgöm magam.
- Szóval ez is lelépett? Csak nem beírattad fotó-, főző- meg masszázstanfolyamra, mint engem, meg a többi pasit? – ekkor már kitört belőlem a sírás.
- 30 alatti volt ez is? Tudod, hogy nagyon szeretlek, – lágyult el a hangja – de éppen ezért költöztem el tőled, mert képtelen voltál megengedni, hogy felnőjek, hogy azt tehessem, ami nekem tetszik, az legyen a hobbim, ami iránt szenvedélyt érzek – én csak hüppögtem a telefonban, de a fiam kíméletlenül folytatta…
- Anya, ezek a férfiak nem a gyerekeid, nem mondhatod meg nekik, hogyan öltözzenek, mi legyen a hobbijuk. Az a te bajod, hogy nem engedtél el, és engem akarsz pótolni velük – tudtam, hogy igaza van, de nem tudtam megszólalni, csak bontottam a hívást.
Másnap feltettem mindent egy netes hirdetési portálra:
„Közép-kategóriás … márkájú fényképezőgép, gurmet késkészlet, és masszázságy eladó.”
Amikor mindent elvittek, váratlanul megkönnyebbültem.
Nagy Erika
