A Himalájánál magasabbra, avagy: nyílt levél a túlélőkhöz!

$\"\"$ $\"\"$ $\"\"$

$\"\"$ $\"\"$

$\"\"$

Meghatódva olvastam dr. Fenke Ferenc írását Erőss Zsoltról a Tizenhetedik Online mai kiadásában. Szép gondolatok vannak benne az összetartozásról és az örök reményről, amely éltet minket a legnehezebb megpróbáltatások idején is. Tudjuk, hogy nincs már esély, tudjuk, hogy nem jön vissza, és mégis… reménykedünk. Mint reménykedett az édesanya évekkel a világháború után, hogy a fia talán mégis hazatér. Hiszen nem találták meg a holttestét, talán csak fogságba esett, és nem tud értesítést küldeni. Talán még él! Talán…

Egy gondolat nem hagy nyugodni egész héten. És csak most rakom össze magamban a képet, az időpontokat és egyre jobban megdöbbenek. Hiszen „modern” életünkben valahogy nem akarunk hinni a transzcendens erőkben. Csak akkor csodálkozunk rá, amikor elénk áll. Racionális ésszel azt mondjuk: véletlen. És a lelkünk mélyén valami bizonytalanság mégis ottmarad. Vasárnap kirándultam egy társasággal. Délben egy órakor hazafelé sétálva egy ismerősömmel beszélgettünk, és nekem valahogy eszembe jutottak a hegymászók, akik időnként irreális kockázatokat vállalnak. És erről rögtön eszembe jutott Erőss Zsolt, és – ma sem éretem miért – életemben először azt mondtam, ő biztosan nem fog természetes halállal meghalni. Ő egy megszállott hegymászó, ő a hegyen fog meghalni. Addig mászik, amíg egyszer ez bekövetkezik… Nem tudom miért jutott ez eszembe pont akkor és miért mondtam ki ezt rideg kegyetlenséggel egy ember életéről. Nem tudom. Nem is sejtettem akkor, hogy Erőss Zsolt úton van egy újabb expedíción a Himalájában, hogy egy nap múlva fel fog érni első magyarként a Kancsendzöngára, pláne nem, hogy a jóslatom két nap múlva beteljesedik. Csak most tudom, ahogy utánaszámolok, hogy – az időeltolódás miatt – pontosan azokban az órákban, helyi idő szerint 18 órakor Nepálban a magyar hegymászó legenda elindult utolsó útjára, az örökkévalóságba. És itt elsírom magam…

Nem sokszor sírtam életemben, jobbára csak közeli halálesetekkor: édesapám, keresztanyám, keresztapám. És most. Először nem is értem miért, aztán hirtelen megvilágosul, amin már vagy harminc éve gondolkodom, és nem tudtam rá választ adni. Azon töprengtem ilyen sokáig, hogy vajon kell e sajnálnunk azokat a hegymászókat, akik pontosan tudják, mire vállalkoznak, hiszen a nyolcezres csúcsokon a túlélés esélye alig 50%. Tudják, ha odamennek, csak kevés esélyük van, hogy vissza is térnek. Tudják, és mégis megpróbálják. És ha sikerül egyszer, akkor mennek másodszor, harmadszor, sokadszor, míg egyszer bekövetkezik a vég. Tudják, hogy így lesz, mégis mennek. Miért? És miért sajnáljuk mi őket, ha maguk keresik a bajt? Rideg fejjel ez jut eszünkbe. És sokszor hallottam másoktól is félvállról odavetve: minek ment oda? Most értettem meg. Amit a ráció nem tudott megmagyarázni, megtette a lélek. A legbelsőbb érzelmeim eldöntötték, hogy kell-e sajnálni ezeket az embereket. Amióta meghallottam, hogy baj van, egyfolytában sír a lelkem. Magamban. Csendben. De sírok most is, amikor írom e sorokat. Hát persze hogy kell sajnálni, és persze hogy kell tisztelni őket. Mert ők csak egyetlen parancsnak engednek; embernek kell lenni. És eszembe jut az Ember tragédiája két mondata: Az élet célja a küzdés maga. Ember küzdj és bízva bízzál!

Kriston Ákos