Drága Györgyi!
Ma értesültem az iszonyatos hírről – s elolvasva nem hittem a szememnek! Vissza is kérdeztem, hogy honnan veszik ezt a képtelenséget? De jött a válasz, hogy az értesülés sajnos hivatalos és megmásíthatatlan: Muraközy doktornő eltávozott az élők sorából! Nehéz felfogni ezeket a szavakat, hiszen te magad voltál a megtestesült energia, az életerő, a fáradhatatlan tettvágy és végtelen szorgalom! Hihetetlen precizitással és olyan tempóban dolgoztál, hogy gyakran még fel sem fogtuk, hogy mit is kérdezel – máris megvolt a diagnózis és a gyógymód! S olyan páratlan alázat és kötelességtudat élt benned a betegeid iránt, hogy gyakran lehetett látni a Medical Center lépcsőin, amint szaladva érkezel a rendelésre, nehogy megvárakoztasd a hozzád gyógyulásért jövőket. Az intézetben folyó munkának a kezdetektől részese voltál és jelentős mértékben hozzájárultál jó hírének megalapozásához és elterjesztéséhez.
Amikor pedig az egykori TIZENHETEDIK Regionális Magazin hasábjain részletesen bemutattuk az intézmény szakrendeléseit, az elsők között voltál, aki készséggel állt rendelkezésünkre. S ez az együttműködés mindvégig meg is maradt, s te éltél azzal a lehetőséggel is, hogy a különböző fül-orr-gégészeti panaszokkal, megbetegedésekkel kapcsolatos tapasztalataidat ezen a lehetőségen keresztül is átadd az olvasóknak. Ehhez a munkához pedig a nap 24 órájában rendelkezésre álltál, nem számított, ha éppen a kórházi ügyeleted éjszakai órái alatt kellett is egyeztetnünk egy-egy témát. S ez a kirobbanó lendületed egészen a legutolsó időkig megmaradt. S bár az elegánsan mindig a fejeden hordott kis kendőből a közvetlen környezetedben lévők talán sejthették, hogy valami iszonyatos folyamat játszódhat le törékeny kis testedben – ám te soha senkinek nem panaszkodtál, nem próbáltad mázsás terhedet íly módon csökkenteni. Változatlan odaadással és rendületlenül végezted a munkád, szolgáltad és gyógyítottad a betegeket – miközben te magad is kíméletlen csatát vívtál a saját életedért. S az sem rettentett vissza, amikor kitört a Covid járvány, ami próbára tett minden egészségügyi dolgozót, így az orvosokat is. Így többen lemondták még a rendelésüket is – de Te nem hátráltál meg, hanem derekasan végig csináltad a pandémiát, annak minden hullámát – pedig valószínűleg már akkor is harcban állhattál a saját belső gigászi ellenségeddel! S ez a küzdőerő segített végig ezen a páratlanul nehéz úton – egészen a legutóbbi mintegy két hétig. Akkor ugyanis elkerülhetetlenné vált, hogy tartós kezelés alá kerülj. S ebben a kétségbeejtő helyzetben te még akkor is azért fakadtál sírva, hogy csak a következő heti rendelésekre sikerült helyettest találnod magad helyett, és hogy az azt következő időkben sajnos már nem tudod majd vállalni a munkát a Medicalban.
Onkológus szakorvos lévén pedig már bizonyára sejthetted, hogy esetleg a legrosszabbakra is fel kell készülnöd – ám mégsem a saját életed, hanem a betegeid, a rendelések elmaradása miatt aggódtál! Hihetetlen lelkierő, amire azt hiszem, ismerjük el nyíltan, még a legbátrabbak között is csak elvétve akad egy-egy példa. Szeptember 14-én aztán mégis győzedelmeskedett feletted az iszonyatos szörny, kiragadva kedves doktornőnket szerettei, tisztelői köréből. De milyen különös is az élet, néha megmagyarázhatatlanul követik egymást az események. Amikor legutóbb találkoztam veled, megbeszéltük, hogy készítünk egy írást a Covid idején szerzett tapasztalataidról s azokról a jótanácsokról, amikre fel szeretnéd hívni az emberek figyelmét, hogy különösen ügyeljenek. S hogy a közelmúltban hallani lehetett egy újabb variáns által okozott szórványos megbetegedésekről, épp az elmúlt héten, amikor te örök álomra hunytad a szemed gondoltam rá, hogy megkereslek ebben az ügyben. Gondolatban tehát nálad jártam – ezt azonban már nem követhette tett, mert közbe szólt a végzet. Így interjú helyett írtam Neked ezt a kis levelet, amihez az első írásunk alkalmával készített fényképet mellékeljük – s amellyel kapcsolatban egy kedves kis megjegyzésed is eszembe jutott. Amikor egy következő írásunkhoz szintén az első alkalommal készített képek egyikét tettük közre, nevetve mondtad: „Milyen rendesek vagytok! Az emberek azt fogják mondani, hogy ez a Muraközy nem öregszik egy cseppet sem!”
Hát bizony így van ez, Györgyikém, mondásod most már időtlen érvényűvé vált, mert Muraközy doktornő egyáltalán nem öregszik – így, fiatalon és mosolygós arccal marad meg az emberek, a rákosmentiek emlékezetében és szívében – mindörökre!
A saját és az egykori TIZENHETEDIK Regionális Magazin szerkesztőségének nevében szerető barátsággal és tisztelettel:
dr. Horváth Józsefné
kiadóvezető
