Álom

Álom

Elaludtam. Álmomban a még meg sem született dédunokámmal találkoztam össze. Égkék szemei, mint a nagyapámé, gyönyörű arcán a szüleim vonásai tükröződtek vissza. Mosolyogva üdvözölt, átölelt és különös párbeszéd zajlott közöttünk.

Ti nem vártatok engem?

Dehogynem kincsem, A legnagyobb boldogsággal gondoltunk mindig rád és a legszebb álmainkban jutottál eszünkbe.

Talán rosszat akartatok nekem?

Ó, hogy akart volna bárki rosszat, hiszen az ember a legeslegjobbat akarja a gyermekeinek és minden utódjának.

Akkor ki akadályozta meg, hogy azt a jót megtegyétek? kérdezte és kicsordult szeméből az első könnycsepp.

Ne sírj kincsem – mondtam, mindenki boldogan várta az érkezésedet és szeretnek téged, ahogy mi is szerettük a szüleidet és a nagyszüleidet.

De miért nem vigyáztatok?  Miért tettétek tönkre azt a csodálatos bolygót, ahol ti még élhettetek?

Ez a csodálatos bolygó nektek is itt van, rátok hagytuk minden kincsét, hegyeit, vizeit, állatait.

Ezt? kérdezte, majd kézen fogott és arra kért, hogy nézzem meg, hogy hol kell élniük most. Nézzem meg mit hagytunk örökül nekik.

Első utunk a tengerhez vezetett. Már messziről jól kivehető volt néhány nagyobb sziget. Csónakba ültünk. Kérdeztem, hogy merre tartunk? milyen szigetet látok a távolban? Sajnos nem tudom, hogy milyen tengeren voltunk és azt sem, hogy milyen élővilága lehetett. Annyira zavaros, szürke és koszos volt a víz, hogy néhány centire láttunk csak, nem a mélyére. Néhol teknősféle úszott a víz tetején, élettelen testén valami körbetekeredett, abba akadt a feje. Szomorú látvány volt a sok elpusztult, vízen lebegő elhullott állat.

 Vártam, hogy végre elérjük a távolról szép szigetet. Még sosem láttam ilyen színes hegyet. Csillogott és minden színben pompázott. Közelebb érve nem csak az útitársam szomorú arcát láttam meg, hanem én is elkomorodtam, hiszen az a hegy sok színes flakonból és nejlonokból, műanyagokból állt. Nem a növényektől látszott messziről szépnek, hiszen abból egyetlen egy se volt rajta, még autóroncs is megbújt a sok műanyag között. A szürke vízen zacskók úsztak, némelyiknek még lakója is akadt, így világítani is láttam a zacskólakó medúzákat. Különös lüktetésük beszippantotta a medúza testét, majd elengedte, s olyankor hosszú lebegésben úsztak tovább. Halványuló képük és fogyó lüktetésük jelezte életük utolsó nyomait. A szeméthegy partjainál szürkésfekete olajos hátú teknősök napoztak, a végkimerüléshez közeli állapotban. Te még tudod, hogy milyen színük volt ezeknek a teknősöknek -mondta a még meg sem született dédunokám. Mára kiült rájuk a használt, és a vizekbe beleengedett olaj.  Mi már csak ezt látjuk. Reménykedtem, hogy csónakunk tisztább vizek felé vesz irányt, de olyan már nincs a környéken. Már ketten sírtunk. Átöleltem szegényt, annyira sajnáltam, amit vele tettünk. Hosszan, csendben lebegett a lassan úszó műanyag flakonok között a csónakunk, amikor megszólalt az én még meg sem született dédunokám.

Mi csak élni szeretnénk, inni a hegyi patak vizéből, úszni a tavakban és szánkóval lesiklani a hófedte hegyről. Tiszta levegőt szívni, tiszta vizet inni és látni a kék eget. Mi ezt kérjük és erre vágyunk. Ti még megfordíthatjátok. Rajtatok áll, hogy a csodaszép bolygó élhető mesés hellyé, vagy szürke semmivé, lakhatatlan szemétheggyé változik.

Ekkor eltűnt az én még meg sem született dédunokám. Nem csónakban, hanem az ágyamban ébredtem, azzal a biztos tudattal, hogy ez a csodaszép még meg sem született dédunokám jobbat érdemel, ahogy mindenki más meg nem született dédunokája is. Talán nem volt véletlen a találkozás. Hatalmas tenni akarás volt bennem és ez már mindig, mindenhová el fog kísérni, ebben biztos vagyok.

Érzem, hogy felelős vagyok azért, hogy mit hagyok örökül, mind felelősek vagyunk azért, amit itthagyunk a meg nem született dédunokáknak örökségül.    

Kovácsné Guba Ibolya

Tizenhetedik