Az Egyszervolt Iskola, ahol iskolai pályafutásomat megkezdtem, már csak emlékeinkben létezik, mert néhány éve lebontásra került.
Becsületes neve valamikor Rákosligeti Polgári Iskola, majd VIII. Utcai Leányiskola volt, ahová az én időmben, a 60-as években már fiúk is jártak.
Bár az idők eljártak a régi korszerűtlen épület felett, mégis sokan néztük fájó szívvel, mikor bontani kezdték.
A gazdaságossági mutatókat velem nehéz megértetni, mert minden régi megmentője lennék, ha tehetném. Tudom, hogy nem érte volna meg felújítani, annyi pénzből már újat lehet építeni, sokkal szebbet, és az emlékekből, érzelmekből nem lehet megélni, mint tudjuk.
A földszintes, négyszög alakú téglaépület a VIII. utca sarkán állt, ahová mi még gyalog érkeztünk. Az odavezető utat nagyon szerettük, mivel a trafik, a játékbolt és a Röltex kirakata vidámította, ahol hosszasan lehetett bámészkodni, különösen hazafele menet.
A trafikban minden kapható volt, ami iskolás gyerek szívének kedves, az édességtől a játékokig, emlékeim szerint nem volt olyan iskolás, aki ne látogatta volna, ha tehette. Füzet, ceruza, kakasos nyalóka, bocskorszíj, színész képek és számtalan vonzó árucikk kínálta magát.
Mi még szombaton is jártunk iskolába, mégpedig két műszakban, délelőtt vagy délután.
Az iskola betonozott belső udvarán egy nagy fa szomszédságában gyülekeztünk minden év szeptember elsején.
A falakon a rajz szakkörös gyerekek büszkélkedhettek beépített mozaik képeikkel, többek közt testvéremé is köztük volt.
Hogy nagy volt-e, vagy kicsi az udvar, nevelődésünk egyik legfontosabb színtere, az nézőpont kérdése, attól is függ, mekkora az ember. Hat éves iskolakezdőként nagyon nagynak tűnt.
Az udvaron, a nagy fa alatt születtek első baráti kapcsolataink, szerelmeink, vitáink, veszekedéseink, játszottuk körjátékainkat, fogócskáinkat.
Itt sorakoztak fel az osztályok az ünnepélyekre, a Himnuszhoz elcsendesülve, csak kiváló orgánummal rendelkező tanárnőnk hangja süvített át a levegőn:
- S. Pista, fejezd be, mert nyakon váglak!
Az olajos hajópadlós, szenes kályhás osztályok két külön folyosóról nyíltak, úgymint: kis folyosó és nagy folyosó.
A kisfolyosó egyik termében kezdtem a betűkkel ismerkedni, a valaha volt legjobb tanítóval, Gizi nénivel. Annyira ragaszkodtam hozzá, hogy ha véletlenül nem tudott iskolába jönni, vigasztalhatatlan voltam egészen addig, amíg vissza nem jött.
Az épülethez gondnoki lakás is tartozott, ahonnan az órai szünetekben a hivatalsegéd néni kávéspoharakat egyensúlyozva próbált átvágni a rohangászó gyerekek között a tanári szobáig anélkül, hogy leborítaná egy labda az egész tálcát. Ehhez azért kiabálni is kellett, hogy fel ne borítsák, de ez a baleset egyszer sem történt meg tudomásom szerint.
Az épület, utólag végig gondolva, valóban nem volt a korszerűség csúcsa, az építészet remeke, különösen, ami a vizesblokkokat illeti.
Eljátszadozhatunk a gondolattal; a mai ÁNTSZ hogy értékelné a korabeli illemhelyet, ami egy nagy emésztőgödör fölé helyezett sok kis deszkaülésből állt, és magam részéről a halálos rémülettel volt egyenlő, hogy mikor esek bele.
Azért valahogy felnőttünk.
Már nagyobbacskák voltunk, mire utolérte a korszerűsítés az épületet és vízöblítéses WC-vel gazdagodott.
Azt nem tudhatom, ki mennyire szeretett iskolába járni, én nagyon szerettem. Mai szemmel nézve nem lennék trendi, mert magam részéről semmiféle iskolai balhéval nem dicsekedhetek.
Húsz-huszonegy év alatt, amíg különféle oktatási intézményekben keringtem, egy tanárral sem volt konfliktusom, jól tudom, manapság nem menő ezzel dicsekedni.
A mi kis iskolánk egyszerű volt, mégis sokat adott.
Számtalan sikeres életút, pálya indult innen, akik közül sokan emlékeznek szeretettel a valamikori tanárokra és egykori épületre.
Orvosok, ügyvédek, művészek és az sem lehet véletlen, hogy sokan lettek maguk is pedagógusok.
Családunk három generációja is megfordult falai közt. Többen átélhettük azt az élményt, mikor a nagyszülők, szülők után gyerekünk indul az első osztályba ugyanazon a lépcsőn, ahol mi.
Lassan megbékéltem a helyén épült új épülettel is, amiben jó néhány üzlet, lakás és vendéglátóhely létesült, színvonalas küllemével és kínálatával csak nyert Rákosliget.
Nagy öröm, hogy egy valami mégis megmenekült: a múlt egy szelete, az egykori gyerekek mozaik képei.
Közülük van, aki már nem is él, de műveiket bárki megnézheti ma is az új épület falában, köszönet érte az új tulajdonosnak.