TIZENHETEDIK ONLINE

Jó reggelt, Magyarország, jó reggelt, magyarok! – zárta évértékelő beszédét Orbán Viktor miniszterelnök a minap a Várkert Bazárban megtartott szokásos polgári rendezvényen.
Ideje volt változtatni! Nagyon is ideje volt a beszédek végén alkalmazott zárómondatokon a ’hajrá’ szót a ’jó reggelt’-re cserélni.
Néhány nappal voltunk csak túl a csúfos veszprémi választási vereségen, de nem telt el sok idő Simicska Lajos médiaháborút hirdető megnyilvánulásától sem. Sőt, valamiért Navracsics Tibor uniós biztosnak is éppen a veszprémi választások előtt jutott eszébe nagyinterjút adni a véletlenül éppen Simicska által tulajdonolt Heti Válasznak arról, hogy repedések észlelhetők Fideszen belül. S akkor már túl voltunk egy internet-adó hisztin, az amerikai ügyvivő által generált korrupciós botrányon, a Fideszen belüli generációs-urizálós, nagyszerűnek nehezen nevezhető kötélhúzáson, a vasárnapi zárva tartás keservein, hogy az épületes útdíj-mizériát ne is említsük. Mind-mind nagyszerű kapaszkodót kínálva az ellenzéknek arra, hogy – önálló, a társadalom számára vonzó, saját politikai erejüket megsokszorozó gondolatok híján – hangoskodni tudjanak. Hallathassák hangjukat, szerepelhessenek, úgy tüntetve föl magukat, mintha ők sokkal jobba tudnák menedzselni az ország ügyeit, mint az elmúlt évben háromszor, nagy többséggel megválasztott kormánytöbbség. Elbizonytalanítva azokat a polgári választókat, akiket lehet. Nem átállítva őket ugyan a másik politikai család oldalára, de passzivitásra kárhoztatva, távol tartva őket a cselekvéstől, például a veszprémi szavazáson való részvételtől.
Szomorú történet ez. Reflektorral világítva rá némelyek reális politikai helyzetértékelő képességének súlyos hiányára vagy éppen szimplán intelligencia-deficitjére.
Simicska Lajos magatartása, mint cseppben a tenger, magán viseli az összes negatívumot, amit az elmúlt fél évben a kormánytöbbséget hatalomra juttató szavazóknak el kellett viselniük.  Ennek lényegét egy, a minap nyilvánosságra került telefonbeszélgetés-részlet foglalja össze legjobban, amelyet Simicska Kisberk Szabolccsal, a HírTv azóta felmondott Célpont-munkatárssal folytatott. Ennek lényege, hogy lesz háború Orbán Viktorral, s ő – mármint Simicska – fog nyerni! Közben megismételte a miniszterelnökkel kapcsolatba hozott épületes jelzőjét, amely már túljutva országhatárokon a világot is bejárta. Hiszen a kormányfőket nem szokták – nemes egyszerűséggel – az ondósejthez hasonlítani. Simicska megtette. Még akkor sem illő ezt tenni, ha valakik egykor szobatársak voltak egy kollégiumban. Egymás közt – elvben – persze sok mindent megengedhetnének maguknak, de a nyilvánosság előtt nem.
Elképesztő arrogancia! S még annál is súlyosabb lélekrombolás! A laikus számára úgy tűnhet fel Simicska gusztustalanul magabiztos megnyilvánulása, mint az elefánt megérkezése a porcelánboltba. Hiszen olyan emberről beszél kocsmai stílusban, akit az ország lakóinak és a határon túl élőknek jelentős része tisztel, szeret s bizalmával tünteti ki. Olyan emberről beszél kocsmai stílusban, aki elérte, hogy húsz évvel a rendszerváltozás után végre valóságos áttörés mehessen végbe a kommunista-liberális eszmerendszer védőfalán, s a polgárok valódi akaratától szerzett politikai erővel a választóik érdekében élni tudjon, nem pedig visszaélni vele. Olyan emberről beszél kocsmai stílusban, aki több, mint huszonöt évet eltöltve a nagypolitikában képes volt megtartani a közösségi érdekek elsődlegességét szolgáló képességét a folyamatosan nyomuló magánérdekekkel szemben.
Addig nem is lehetett ez különösebben nehéz, amíg a markáns magánérdekeket lényegében csak a szoclib milliárdosok képviselték. Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon, Veres János, Kóka János, Puch László és társaik. A dolog akkor vált kényesebbé, amikor hasonló lobbi-érdekek mentén a fideszes sorokban menetelő oligarchák is megjelentek. Gyurcsányék meggazdagodását privatizációs trükkök, szinte csak számukra megalkotott törvények, jogszabályi kiskapuk tették lehetővé. Simicskáék meggazdagodásához más út vezetett: a vállalkozói lét, amikor jókor jó helyen tanyázva cégeiken keresztül zsíros állami megrendeléseket kaptak, amiből szépen gyűlhetett a magánvagyon is. Ez persze önmagában nem baj, hiszen a kormány előtt álló feladatokat valakivel el kellett végeztetni. Senki nem igyekszik ádáz ellenségeivel építtetni házát, jobb azt a hozzánk közeli emberekre bízni, már csak saját biztonságunk érdekében is.
Ám az így felhalmozott vállalkozói vagyon normális esetben nem boríthatja el tulajdonosa elméjét. A bankszámlákon összegyűlt tízmilliárdok és a többség érdekei esetükben nem kerülhetnének szembe egymással. A jelek szerint azonban mégis szembe kerültek.
Orbán megmaradt plebejusnak, Simicska pedig immár kőgazdag üzletemberként közlekedik azon az úton, amit a miniszterelnök vezetésével saját politikai családja épített ki neki. Arrogánsan szembemenve azzal a vággyal, amit a magyar társadalom évtizedek óta szeretne elérni. A magyarok stabil európai polgári demokráciában szeretnének élni, ahol boldogulnak, gyerekeik előtt látják a jövőt, s a saját erejükből föl tudják virágoztatni Magyarországot, integrálva Európa és a világ fejlett felébe.
Aki az egységet veszélyezteti, az a magyaroknak lelkük legmélyéről fakadó vágyát igyekszik megtorpedózni saját önös érdekétől vezérelve. Ez pedig mi más, mint nettó nemzetárulás!
Ki is akkor az az bizonyos ondósejt, tessék mondani!?
Jó reggelt, Magyarország! Reméljük, Orbán felhívása célba ér! Az árulók és csatlósaik pedig eltűnnek a közéletből, ahogy az SZDSZ-nek sem szavaz már bizalmat senki két választás óta.

Horváth K. József