TIZENHETEDIK ONLINE

Kele Lajosné Márai versét mondja testvére emléktáblájánál a Géczi József utca sarkán

Ahogy hat éve rendszeresen, az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbefojtásának 58. évfordulóján megemlékezéseket tartottak tegnap is kerületszerte a forradalomban hősi halált haltakról elnevezett utcák emléktáblájánál a Pesti úti lakóparkban, illetve az egykori rákoscsabai harcok színhelyén: a Szabadság sugárút és a Péceli út kereszteződésében lévő emlékhelyen. Innen az ünneplők gyertyákkal a kézben fölvonultak a Szabadság sugárúti templomhoz, amelynek oldalában megtartották a tizenhárom éve hagyománnyá vált megemlékezést.
A Rákosmenti ’56-os Alapítvány képviseletében először Géczi József emléktábláját koszorúzta meg az alapítvány képviseletében a szervezet két vezetője: Szelepcsényi Sándor és Sziklai Tibor. Részt vett a megemlékezésen Kele Lajosné Aranka, Géczi József testvére, aki a csendes ünneplés keretében elmondta Márai Sándor Mennyből az angyal című versét.
Ezt követően Szelepcsényi Sándor és Sziklai Tibor megkoszorúzta az Erdész József utcában lévő Erdész József, illetve a Mansfeld Péter utcában lévő Mansfeld Péter emléktáblát.
Nem sokkal később a himnusz eléneklésével és virágok elhelyezésével folytatódott a megemlékezés Rákoscsabán. A Németh Lajosné által szervezett közös ünneplésen részt vett Riz Levente polgármester, dr. Füzesi Péter és dr. Fachet Gergő önkormányzati képviselő. A rákoscsabai hősökre Raffay Gábor, a Diadal utcai Iskola igazgatója emlékezett. Versekkel tették gazdagabbá az ünneplést az iskola diákjai.

Sziklai Tibor és Szelepcsényi Sándor  Erdész József emléktáblájánál tiszteleg

Szelepcsényi Sándor és Sziklai Tibor Mansfeld Péter emléktáblájának megkoszorúzásakor a Mansfeld Péter utcában

Himnuszéneklés a Szabadság sugárút sarkán

Raffay Gábor iskolaigazgató megemlékezése a gyásznap estéjén

Raffay Gábor beszéde

Tisztelt Megemlékezők!
E templom falán elhelyezett emléktábla olyan 56-os hősök neveit őrzi, akikről minden évben elmondjuk, hogy a forradalmat követő orosz megszállás idején, e napon egy páncélozott gépjárművet és az azt követő, katonákkal megrakott teherautót fegyveres harccal időlegesen feltartották, de a csak kézi fegyverekkel rendelkező ifjú polgárok a később Keresztúr felöl érkező páncélosokkal szemben csupán sötétedésig tarthatták állásaikat, s véget ért a rákoscsabai csata.
Idézzük fel, hogyan is születtek hőseink?
A XX. század második világégése után a Kelet felől érkező győztes nagyhatalom a közép-európai országok békevágyára, országépítő lendületére alapozva befolyási övezetévé tette a mi országunkat is. A revansvágytól fűtött hatalom éles váltással egy szűklátókörű, agresszív kormányt segít az ország élére. A leszorított, megbüntetett, idegen ruhába öltöztetett társadalom fiataljai 11 év elteltével európaibb, felvilágosultabb hatalomgyakorlást, tágabb mozgásterű nemzeti önrendelkezést követelnek.
Az erőre, erőszakra szokott és alapozott hatalom nem tagadja meg magát: parázsra olajat önt sortüzeivel, s lángra lobbantja a lappangó indulatokat. Az emléktábla megörökített ifjú nemzetőrök útja a hősiesség felé ekkor, az elszabadult, féktelen indulatok közt kezdődött.
A sodró történelmi pillanatban válaszút elé kerültek: vagy maradnak azon többség közt, akik bár szimpátiával figyelték a magabiztos hatalom arculcsapását, de a geopolitikai racionalitást felismerve vallották: nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet, s maradnak tüntetők, drukkerek és sztrájkolók,
vagy csatlakoznak azon forradalmi élcsapathoz, akik a lehetetlenre vállalkoztak: a nemzeti történelmünk erkölcsi parancsát követve nemet mondtak a racionalitásnak, s ha másképp nem ment, hát kézi fegyverrel jelezték a tankokkal szemben, hogy az október 23-án kimondott óhajt – nemzeti szuverenitást – komolyan gondolják.
A kiállás sokak életébe, börtön- és emigrációs éveibe került a forradalom elbukásával. S megszületett a történelem diktálta kiegyezés, melynek konszolidációs éveiben a múlt történelmileg árnyalt képe csak búvópatakként élhetett.
„Aki a lázadó, a háta mögött álló országból ment be a börtönbe, vele szemben álló, a lázadókkal szemben ellenséges országba lépett ki a börtönből.” – emlékeztet minket Eörsi István visszaemlékezése.
Három évtized elteltével a történelem kerekének újabb fordultával most mindennek ellenére itt állnak az új generációk, s a hajdan porba vetett neveket emléktáblára vésve koszorúzzák.
Az időben előre haladva, a történelemkönyvbe új lapokat írva, mindig abban reménykedünk, hogy új fejezetet írunk, írhatunk, s rá kell döbbennünk, hogy a régi történet mosolyog vissza ránk új díszletek közt: a drámai társadalmi pillanatokban a történelmi tettek erkölcsi tisztasága elbukásuktól és meghurcoltatásaiktól függetlenül is időtálló értékekként maradnak meg nemzeti emlékezetünkben akár ’48-at, akár ’56-ot követően történjenek is.
Tisztelet hát e hősöknek.
S végül engedjék meg, hogy tanárként gyermekeinknek és unokáiknak itt, e tábla előtt azt kívánjam, nekik ne kelljen soha többé ilyen hősökké válniuk. Nekem sem kellett, s ezért hálás vagyok a sorsnak, hisz nem biztos, hogy kiállnám a próbát.
Tisztelet a bátraknak!
A jelenlegi ukrajnai események árnyékában figyelmeztessen mindig ez az ünnep arra is, hogy az utánunk következő generációk történelmi nagysága legyen csupán az – s ez sem kevés -, hogy úgy tudnak valóban új fejezetet nyitni az európai történelemkönyv XXI. századi fejezetében, hogy az a nemzeti és kontinentális érdekek közt egészséges összhangot találó, egységesülő Európában a vérontás helyett a békés építésről, az élet s környezetünk iránti tiszteletről, ennek védelméről szól.
Köszönöm figyelmüket.