Visszagondolva az 50-60 -as évek öltözködési kultúrájára, mindössze a célszerűség jut eszembe.
Korosztályunk gyerekei – legalább is az én környezetemben – nem voltak túlságosan eleresztve divatos ruhadarabokkal.
Nehezen hihető mai világunkban, mikor a bőség zavarában szenvedünk, bármelyik ruhaüzletbe is tévedünk be. A minőséget most inkább ne említsük.
A „divatozás” akkoriban különben is szitokszónak számított.
–Van cipő d, meleg ruhád, el tudsz menni iskolába, tehát nem hiányzik semmi.
Körülbelül ennyi válaszra számíthatott a reklamáló tizenéves.
Vigaszként ott volt a kötelező iskolaköpeny, mely ápolt és eltakart, probléma megoldva.
Azt csak az akkori fiatalok tudták, mekkora kincsnek számított történetünk idején egy farmernadrág, mivel beszerzése csak különféle lelemények útján volt lehetséges.
Természetesen minden kamasz gyerek ezt szerette volna, és ha bekerült a háztartásba egy, rongyolódásig hordta boldog gazdája, meg az összes testvére.
Mi még itt nem tartottunk.
Jól értesültek szerint az Ecseri Piac volt a csodahely, ahol nem kevés pénzért, némi szerencsével be lehetett szerezni ezt a kincset.
Miután a családtagok közül ezen a varázslatos helyen csak Nagyapának volt helyismerete, megszületett a családi döntés, ketten induljunk nadrágnézőbe.
Gyanítom, az otthon maradt családtagok sejtették az ügy kimenetelét, de lapítottak, hadd vigye el Nagyapa a balhét.
Ő, azonban nem is értette teljesen a problémát:
- Hogy mit? Azt az ócska ceig nadrágot? Minek? – De azért jött, becsületére legyen mondva.
Beültünk a Trabantba, elindultunk szerencsét próbálni.
A nagy kaland azonban meglehetősen rövidre sikerült.
Némi tudakozódás és eredménytelen téblábolás után csalódottan és nadrágvásárlás nélkül távoztunk, főleg miután a várható vételár is kiderült.
Nagyapám körülbelül úgy nézett rám, mint akinek nincs ki a négy kereke.
- Ennyi pénzt?
- Azért az ócska vászon melósruháért? Soha.
Így nem lett nekem farmernadrágom.
De, legalább megpróbáltuk.
Ám a tizenéves kreatív. Már akkoriban sem voltam egy feladós fajta, fel is villant egy újabb reménysugár:
- Teri néni lesz a helyzet kulcsa! – gondoltam magamban.
- Nosza, írjunk az egyetlen Amerikában élő rokonnak, hátha segít!
Az elgondolást tett követte, a levél megírása Nagymamára hárult, így ő is részese lett a történetnek.
Az akció nem is maradt eredmény nélkül.
A kedves rokon igazán segítőkész volt, átérezve a probléma súlyát és valóban elküldte, amit kértünk.
Mindössze egy probléma adódott, minek folytán a happy and ismét elmaradt:
A kommunikáció valahol útközben megbicsaklott, vagy a mértékegységekkel kapcsolatban támadt félreértés, mert a kapott csodanadrág egy túlméretes Grizzly medvére való volt, nem az én 160 centimre.
Fájó szívvel megcsodáltuk minden oldalról, majd néhány évtizedre a szekrény aljába került, nem olyan rég került ki a lomtalanításba.
Tehát másodszor sem lett farmernadrágom.
Most, sok évtizeddel később őszinte örömmel forgatnám vissza az idő kerekét, hogy indulhassak az Ecseri Piacra farmert keresni, természetesen 16 évesen, Nagyapával.