Liszt, víz, só.
Kenyeret sütök. Illata betölti a konyhát. Hosszú és rögös volt az út idáig, ma már elmondhatom: igazi, vállalható minőségű kovászos kenyeret tudok sütni.
Vagyunk egy páran, akiknek ”bakancslistáján” ott szerepelt a házi kenyérsütés, mint ősi tudás megszerzése.
Van, aki kenyérsütő gépet vesz. Más élesztős recept alapján dolgozik. Aki komolyabb kihívásra vágyik, az kovásznevelésre adja fejét és maga dagasztja a tésztát.
A Covid óta különösen megszaporodtak a kovászoló csoportok, videók, tanfolyamok, reneszánszát éli az otthoni sütés.
A webáruházakban is bőséges a kínálat szakajtókból, sütési kellékekből, minőségi lisztből.
Miért?
Mert a kenyér más, mint a többi élelmiszer, a legfontosabb. Szimbolikus és vallási jelentőségét talán egy világnézet sem tagadja.
„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” – legalább ezt az egy imát bizonyára mindenki ismeri.
Valaha az új asszony édesanyjától kapta első kovászát és vitte magával új családjába.
A kovásznevelés, kenyérsütés nem csak egy konyhai művelet, több annál.
Tudjuk: fermentáció, széndioxid, élesztő gomba, de kell hozzá az ember is, test és lélek.
Nem véletlen, hogy kiváló relaxációs technika is a dagasztás, tésztával való foglalkozás. A kenyéren is meglátszik alkotójának lelkiállapota.
Liszt és víz.
A kovász mégsem adja könnyen magát.
Alázatot és tiszteletet követel. Nem lehet siettetni, a maga tempójában teszi a dolgát, megköveteli a megfelelő törődést, idő és türelem kell hozzá.
Esetemben a tanulópénz nem volt kevés.
Több kiló sikerületlen tészta landolt a kukában, számtalanszor feladtam, több hosszú szünet után, a kudarcokat feledve újrakezdtem, mire elintézetlen ügyem a kovásszal jó irányba fordult. Hiszen egyszer megtörténik a csoda: a szemünk láttára lesz az élettelenből élő, megkel a tészta.
„Mindenki a maga kenyerét eszi”– mondják a kovászolók.
Vagyis, olyan kenyeret fogsz enni, ahogy a kovászoddal foglalkozol, ahogy formálod a tésztádat.
Nincs annál nagyobb sikerélmény, mint ha azt halljuk a családtól:
– Süssél, mert legrosszabb kenyered is jobb, mint a bolti.
Aki egyszer kovásznevelésre adja fejét, és megsüti első jól sikerült kenyerét, biztosan függővé válik.
Miért?
Mert saját konyhájában lehet részese annak az életet adó folyamatnak, amit az ősi magyar áldás pontosan megfogalmaz:
Földből magba,
magból szárba.
Szárból virágba,
virágból kalászba.
Kalászból kenyérbe,
kenyérből testembe.
Testemből lelkembe,
lelkemből lelkedbe. (szerző ismeretlen)