Sportpálya mellett lakni jó. Legalább is nem unalmas.
Gyerekkorunk fő helyszíne, felcseperedésünk tanúja, sokat látott Rákosligeti Sportpálya.
Miért is volt csodahely?
Többek között a családi béke megmentésében is komoly szerepet játszott. Ha az aranyos kisded otthon már elviselhetetlenné kezdett válni, elhangzott a megmentő mondat:
- Miért nem mentek ki a focipályára? Ott csináljátok!
Úgy is lett, és mindenki jól járt. Kivéve, akinek oda nyílott az ablaka, mint például a miénk, de ez már egy másik történet.
Mi mindent lehetett itt művelni? Hát… sok mindent.
Azokban az ősidőkben, mikor még nem volt felújítva, egy nagy focipálya volt az egész, némi kikopott fűvel, körbe strandkorláttal. Ezen a korláton jól lehetett hintázni, a profibbaknak fejjel lefelé is.
Azon kívül lehetett pókot fogni.
Akkoriban az állatvédelem, környezetvédelem gyerekcipőben sem járt, így senki sem volt megütközve ezen. Ezt az időtöltést fiúk űzték. A füves pálya talajában kisebb nagyobb lyukak voltak, „póklyukak”. Innen igyekeztek lakójukat kicsalogatni egy cérnaszálra ragasztott szurokdarabbal, ami elég gyakran sikerült is. Azóta már megtudtam, hogy cselőpók a hivatalos neve szegényeknek, azóta már védett állatok.
A kicsalogatás után mi történt, arról nincsenek emlékeim, csak remélni merem, hogy el tudtak menekülni.
Társasági központ is volt ez a hely, itt bandáztak, találkoztak a helyi gyerekek, élték életüket, hol békésen, hol kevésbé barátságosan, amit a behallatszó sírásból, kiabálásból lehetett nyomon követni.
Este, úgy nyolc óra tájban állt ki némelyik anyuka a pálya sarkába, és kiáltotta el a gyerek nevét, aki ekkor köteles volt hazavágtázni saját jól felfogott érdekében.
Természetesen sport tevékenység is zajlott, például vasárnap délután tartotta meccsét a helyi foci csapat.
Ezt onnan lehetett tudni, hogy elkezdődött a labdapattogás, és vasárnapi ebéd közben Nagymama már adta is ki a parancsot, hogy:
− Redőnyöket leengedni, meccs van, jaj, kirúgják az ablakot!
Az ablakot sosem rúgták ki, csak sokkal később, ötven év múlva, és azt sem a foci csapat tagjai.
A helyi iskola diákjai is ide jártak tornaórára, ami külön látványosság volt nekünk, kisgyerekeknek.
Távoli volt még a jövő, hogy egyszer mi is leszünk ilyen nagyok.
Ám a legizgalmasabb része a sportpályának a varroda épülete volt, legalább is nekünk, lányoknak.
A mai Gózon Gyula Színház helyén valaha varroda működött, ahol sok érdekes esemény történt.
Ha beleshettünk az ajtón néha, láthatta az ember, hogyan vágják fel géppel a hatalmas anyaghalmazt ruhának, amit aztán bedolgozó asszonyok vittek haza megvarrni.
A leselkedés fő célja az volt, hogy kunyeráljunk némi anyagmaradékot „babaruhának”, amivel olyan boldogan futottunk haza, mintha aranyrudat kaptunk volna.
A varrodában akkoriban sok apáca is dolgozott .
A családi legendárium megőrizte, hogy egy alkalommal helytelenítették a kerítésnél ádámkosztümben szaladgáló két-három éves öcsém hiányos öltözetét, és megkérték Nagymamát, hogy legalább egy kisgatyát adjon rá.
A kerítésnek különben is megvolt a maga szerepe, mert gyakran nyomták a csengőt berúgott labdáért, vízért, jódért, elsősegélyért.
Nagyapa pedig ide írta ki, mi van eladó:
Vaságysodrony, cseresznye, körte, kerti szék, nagyszekrény, autó alkatrész, szezontól függően.
Télen sem voltunk esemény nélkül: a varroda épülethez vezető gödörben kiválóan lehetett szánkózni egy szelídebb és egy másik, vadabb lejtőn az agresszívabb fiúknak, némi verekedéssel egybekötve.
Azóta sok évtized telt el.
Mára már van strandröplabda pálya, torna pálya és sok fejlesztés.
Szerencsére egy dolog nem változott, a gyerekek lelkesedése, amivel belakják a pályát.
Biztos vagyok benne, hogy a családokban most is gyakran elhangzik:
- Eredj ki, Fiam, a focipályára, ott csináld!
Az idők nem változnak, a sportpályán most is ugyanúgy zajlik az élet.