Ferenczi Károly festő és grafikusművész emlékkiállítása nyílt meg a minap az Erdős Renée Házban. A közelmúltban elhunyt művész munkásságát Novotny Tihamér művészeti író méltatta megnyitójában. Közreműködik Herencsár Viktória cimbalomművész.
Novotny kiemelte, Károly már a 90-es évek közepén is állandó felügyletre és segítségre szorult. Egyszerűen kiszolgáltatottá, helyhez kötötté vált. Ő, a mindig úton levő, mozgékony, aktív, cselekvő, moralizáló ember, akinek az volt a művészi hitvallása, lételeme, hogy beszélgessen, eszmét cseréljen, vitatkozzon környezetével. Azért élünk a világon, hogy kommunikáljunk benne – ferdíthetnénk a javára az ismer Tamási Áron-i elmésséget. Ferenczi Károlyban egy nehéz természetű, bonyolult gondolkodású, mégis végtelenül őszinte és talpig becsületes, tiszta embert ismertem meg. S egy rendkívül igényes, művelt, kulturált, olvasott, remek képzőművészt. Így most egy olyan, a humor és a fekete humor mezsgyéjén is otthonosan mozgó alkotó előtt hajtottam fejet, aki többet érdemelt volna a sorstól, sokkal többet az élettől, mint amit megkapott. Hírneve akár a névtelen énekesmadaraké. Hogy mennyire nem egyszerű az élet, arról ki-ki meggyőződhet, ha családja 120-150 éves, több generációs történetéről lekaparva a meglepő korszakváltások megdermedt üledékrétegeit, hihetetlenül keserű és groteszk tényekkel, kacifántos élethistóriákkal, nem várt fordulatokkal, olykor fájdalmas és humoros helyzetekkel szembesül, találkozik. Az 1952-ben született Ferenczi Károly képzőművész is nyugodtan idézhette volna a cicerói eredetű latin közmondást, hogy bizony a történelem az élet tanító mestere. Kettőt jobbra, kettőt balra – csárdásoztatott velünk a történelem igazi magyar módra, egyhelyben – jegyzi meg tettetett, bárgyú iróniával az alkotó a ’Hol, ki-merre’ című szellemes önélet írásában. Tudniillik az országhatárok hol erre, hol arra módosultak, volt a családban pokoljárás, névvesztés és névvisszaszerzés, valamint minden, ami az emberi létezést és identitást próbára teszi.
Alkotónk a következőképpen fejezi be életrajzának ezt a passzusát: „Édesanyám követelőzésének köszönhetően székelyből végre Ferenczivé pontos i-vel, mert közben a román hatóságok kijavították az y-t. Mikor születtem, édesanyám majdnem belehalt. Az orvos megkérdezte édesapámat, hogy kit választ: édesanyámat választotta és én meg életben maradtam. És Ferenczi Károly lettem én is, mint édesapám. Meg kell hagyni, morbid életkezdet. Amelynek azonban lett egy másik következménye is, mégpedig az, hogy Ferenczi Károly később kitalálta magának az ’Omonimos’ művésznevet, mivel a modern klasszikus Ferenczi Károly festőművész brand-je már lefoglaltatott a magyar művészettörténetben. A névmagyarázatot bővebben lásd majd később.
Így nem csoda, hogy Ferenczi Károly művészetének mindig is fontos elemévé vált a politizálás, a társadalmi, közösségi kérdésekben történő nyílt vagy burkolt erkölcsi állásfoglalás. Illetve az alkotásokban leleményesen elrejtett könyörtelen bírálat. Erről egyébként Elekes Károly is tudna mesélni, aki privát levelezésben állt Ferenczi Károllyal. A franciául, angolul és románul is beszélő Ferenczi Károly 1991 után magyarországi, szorosabban véve budapesti bázisáról kiindulva megpróbálta új alapokra helyezni művészetét. Újra nősült, tanári állást szerzett és nyaranta sokat nomadizált különféle művésztelepeken. 1992-ben például részt vett a franciaországi A mozgás képei, vagy másképpen A mozgás művészete című nemzetközi alkotótábor kaligráfia műhelyében, ahol a problémán elgondolkodva rátalált az inga ötletére. Ezt a Kornis Dezső által is sajátosan alkalmazott, a szürrealizmus, a kaligráfikus, a gesztus és az akciófestészet körébe sorolható csurgatásos technikát Ferenczi Károly a transzendencia, a metafizika és a metaforikusan értelmezhető emberi életút, sors- és idővonalaként, sőt egyféle világtörvényként próbálta értelmezni és rendkívül változatos, ötletgazdag formában alkalmazni. Egyik ilyen alkotását itt lehet látni ebben a teremben.
Ám Ferenczi Károly nemcsak a látványos performanszokban, akciókban, koncepcionális tárgy- és objektkészítésben, de műterem híján a vegyes technikás egyedi grafikakészítésben is példaértékű, sőt egy igen hangsúlyos, megkerülhetetlen életművet létrehozó, ragyogó művész volt. Ez a kiállítás erre a grafikai anyagra támaszkodik elsősorban. 2006-ban az Erdős Renée házban rendezett Tavaszi áldozat című kiállításán a klasszikus, elsősorban a görög-római és a keresztény művészet tárgyi és szellemi mintáira reflektáló, rendkívüli érzékenységű, érzelmesebb – de nem giccsesen – itt-ott kissé a dekadencia túlfényezett, csábosan túlérett bőrébe bújtatott, mégis hitelesen átszemélyesített, őszintén kitárulkozó műegyüttest állított ki. Csupa szakrális témát. Ezek a megváltódásra áhítozó, az áldozat, a szellemi-lelki átlényegülés, a megbocsátás, a könyörületesség, az elfogadás, az odaadás, a bűnbánat és a szent minták követésére, hívségességére utaló, ma már tudjuk, hogy örök érvényű, egyedi grafikai művek rámutattak azokra a súlyos problémákra, a létrontás azon műveleteire és megnyilvánulásaira, amelyek fenyegetik és rútul csapdába ejtik testi, lelki és szellemi egzisztenciánkat, kockára teszik emberi mivoltunkat és szorongatják értelmünket. Magyarán, ezek a munkák akkor is és ma is mintegy a művész személyes problémáira nyújtanak betekintést, az erkölcsöket romboló zűrzavaros világunkról, az ország válságjelenségeiről, illetve korunk egyetemleges krízishelyzeteiről szóltak és szólnak. Már akkor megjelentek lapjain a világ terhét tartó, a világot vállukon, fejükön hordó Atlasz és Karietida parafrázis figurák, az álmodó, álmodozó vagy szomorkodó, búslakodó hírnökök tipizált fejprofiljai, az újra inkarnálódott figurák, vagyis a borjút, kost, illetve bárányt hordozó hellenisztikus jópásztorok, azaz a derűs és melankolikus földműves alakok, illetve az áldozatot cipelő kecses tartású ifjak mezítelen aktképei. Már akkor felbukkantak a tékozló fiú biblikus témavariációi, valamint a koldusok, az imádkozó, kérő, fohászkodó emberek megejtő alakjai, az áldott madonnák és ikonok, a tenyerekbe temetkező aurás arcok, sárga és vörös meg fekete színben égő krisztusok tűntek fel a papírokon. Azonban ez a túlzott vágyódás a messianisztikus jóra és szeretetre mintha előre vetítette volna, mintha megjósolta volna az anarchia, a pokoli zűrzavar, a polgárháború előérzetének kísértetét, a bosszú, a leszámolás és a sátáni manipuláció allegóriájának hétköznapi megtestesülését is.
Mert hiába a változás szükségessége, hiába a megigazodás vágyképe, hiába a figyelmeztetés a szellemi, lelki és erkölcsi megújulásra, a jó mindig besétál az erőszak csapdájába. Lásd a 2006-os krízissorozatát, amelyek a korabeli utcai eseményekre reflektálnak. Ezek a ma is létező, megtekinthető, szépen keretezett szenvedélyes grafikai lapok gyakran használnak torzító, olykor nehezen felismerhető, visszatérő képi elemeket és szimbólumokat. Az erőszakra, az agresszióra, a megsemmisítésre, a veszélyre, az áldozatokra, a kiszolgáltatottakra, valamint a létbizonytalanságra utaló, drámai módon átszemélyesített motívumokra. Vulkánformákat, csuklyás, arctalan figurákat, piramisfejű, kihegyezett karószerű karokkal támadó agresszorokat, kinyújtott nyelvű ördögfejeket, továbbá füstöt, lángot és pokoli tűzesőt. Egyszer valamikor még Erdélyben megkérdezte tőle egy barátja: Mondd, te miért festesz? Halálfélelmemben – válaszolta. A művészt láthatóan igen sok egzisztenciális baj és betegség, úgymint a hosszú szenvedésre ítélt szülők elvesztése, a rossz irányt vett, visszafordíthatatlannak tetsző társadalmi és kulturális folyamatok, a morális züllés, a szellemi leépülés, a kilátástalanság antiperspektívája, vagyis az elmúlás, a hívogató ördög, az integető Kronosz és a Lucifer, a vigyorgó halálfej, a gonosz kísértésének és szellemének, a kaszás, illetve a sátáni kutya figurájának képe gyötörte. Ezek mind-mind egyes ciklusainak visszatérő szereplői voltak.
A halál, a kaszás az egyetlen, aki az idők végezetéig ki fog tartani mellettünk. Kezdjünk tehát időben megbarátkozni vele – írta egyik képén, a testi szenvedései okán is borúlátó Ferenczi, aki máshol morbid halálfejjel azonosította önmagát egy késeinek nevezett önarcképén. S a kétségbevonhatatlanság tényeként még azt is ráírta erre a rajzára, hogy ’Omonimus’, vagyis Ferenczi Károly egyenlő Omonimus. Tehát a két név, a valóságos és a lappangó azonos, egynemű, egyenértékű. De a görög-latin eredetű szójáték nyilvánvalóan kontrarímel, kontraalliterál, kontra képzettársul az ismert Anonimus név névtelen szerzőségével is. Ám Ferenczi Károly Omonimus nem adta fel olyan könnyen, veszélybe került a létrontott világ által a támadott és ostromolt hitvallásszerű posztulátumait, bibliás meggyőződéseit, emberi ideáljait. Bár magát nem tartotta vallásos embernek, a kereszténység tekintetében is módfelett kiművelte magát. Így sajátos művészet- és életfilozófiájú rajzaiban, vegyes technikás munkáiban minduntalan találunk más, visszatérő témákat és szimbólumokat is. Az ember útja általában nehéz, állította a művész. Tehát a megváltás ténye okán számára is létezhetett a hit pajzsa, a hit igazsága, a hit kapaszkodója, bár mint említettem, nem volt a szó szoros értelmében vallásgyakorló. A már említett biblikus témáin túl újabb képeinek állandó szereplői voltak az őrangyalok. Ezekből három típus is vigyázott rá: az egyik a tehetetenséggel, az elgyengüléssel, az erőtlenséggel szemben: Inercia. A másik a leépülés, az elfogyás, az energiavesztés, a halál ellenében: Entrópia. A harmadik a véletlenség, a szerencse eszközével: Alleatória. Hogy a világ csak a tehetetlenség, a véletlen és az entrópia törvényei szerint működik? Ez lenne a mai szentháromságunk, aminek karmai közt vergődünk? Az angyal szerepe a miénk?
Küldöttek vagyunk, akiket majd visszahívnak – tette fel kétkedő kérdéseit az azóta már eltávozott művész, a szülőhelyére visszatért, örök álomba szenderedett ember. Talán Ferenczi Károly Omonimus még odaát is mindig felfelé céloz, a magasba tekint, mint egykor életében. Az árral szemben úszik, az életünkért, a művésztársakért küzd s immár az angyalok segítségével tájékozódik.
A tárlat szeptember 21-ig látogatható.
Cím: 1174 Budapest, Báthory utca 31.
Borítókép: Ferenczi Éva, a művész özvegye és a falon Ferenczi Károly arcképe