Ő volt az, akinél mindig szólt a kapucsengő.
Hol ezért, hol azért jött valaki, és egy dolgot biztosan lehetett tudni, ha valamire szükség volt, előbb-utóbb megtalálták az emberek.
Biciklipumpa? Volt. Hurkatöltő? Természetesen. Fateknő, kisbalta, szőlőprés, kukoricadaráló? Egyik sem okozott gondot. Az emberek hamar megtanulták, hogy nehéz olyat kérni, amije ne lett volna. Ha nem volt, csinált.
És ha már becsengettek, ritkán úszták meg annyival, hogy az ajtóban megkapják, amiért jöttek. Többnyire invitálást kaptak a „műhelybe”. Ez a szó persze csak jelképes volt, mert amit ott látni lehetett, az inkább egy külön világot jelentett: polcok, ládák, dobozok, egymásra rakott tárgyak, amelyekről első ránézésre senki nem tudta volna megmondani, mire valók — ő viszont pontosan tudta. Csak azt nem tudtuk, hol van benne hely az újabb kincseknek.
Abból a generációból származott, amelyik semmit nem dobott ki. Minden darabnak volt jövője.
– Jó lesz az még valamire! – mondta, és ezzel le is volt zárva a kérdés.
Így aztán a gyűjtemény szépen gyarapodott. A kisebb szerszámoktól a boroshordón át egészen a lovaskocsiig minden megtalálható volt nála. És ami éppen nem volt kéznél, azt valahonnan előkerítette — vagy készített helyette valamit.
Az autóalkatrészek külön „osztályt” képeztek. Még jóval azelőtt, hogy a fehérkesztyűs autószerelők világa eljött volna, nála már zajlott a sufnituning — olajos kézzel, olajos ruhában, de annál nagyobb magabiztossággal.
Nem jött zavarba semmitől. Akármiért csöngettek, valahogy mindig volt megoldás.
A tárgyak mellé mindig járt néhány jó szó is. Közben gazdát cseréltek a helyi hírek, és ha kellett, életviteli tanács is előkerült — kérte valaki, vagy sem, nem menekülhetett.
Így lett teljes az élmény.
A szomszéd, akinek mindene volt, nem volt más, mint a nagyapám.
Hagymási Klára