Avagy – egy zöldfüggő háziasszony vallomása
Januárban még béke honol a kertbarátok életében. A természet alszik, mi pedig hólapáttal vívjuk napi csatáinkat, és még elhisszük, hogy idén majd visszafogjuk magunkat. Aztán februárban megérkezik az első gyanúsan meleg napsugár, és a kertfüggő szeme máris megakad a fagyos virágládákon. A természet ugyan még téli álmát alussza, de a lelkesebb kertészek ekkor már magvetéssel kísérleteznek: tejfölös dobozok, rögtönzött mini üvegházak és verandán sorakozó palántakezdemények jelzik, hogy nincs visszaút.
Márciusra még inkább növekszik a lendület: metszés, gereblyézés, kerttakarítás – a profik még permeteznek is. Közben megjelennek az örök túlélők, a tyúkhúr és a pitypang, akik ellen legfeljebb csatát lehet nyerni, háborút soha.
Az igazi csúcs azonban április és május, amikor a kertészetek megtelnek csábító palántákkal, és a virágfüggők – köztük szerénységem is – törzsvendéggé válnak.
Rosszindulatú megfigyelők szerint ilyenkor enyhe megszállottság jelei mutatkoznak rajtunk, mi viszont csak annyit mondunk: ami tavasszal nem kerül földbe, annak bizonytalan a sorsa.
Így hát kezdődik a palántázás időszaka. Június végére talán hátradőlhetnénk… ha nem lenne ott a locsolás, a gyomok és az örök kertészeti igazság: a kertben a munka sosem ér véget, csak rövid szünetet tart.
Induljunk csak ki a kertbe – ha másért nem, hát azért, hogy megnézzük, mit rontottunk el tavaly, és mit próbálunk meg idén újra, teljes lelkesedéssel. Jön az új tavasz, a következő nyár, és vele az a furcsa boldogság, amit csak az ért meg igazán, aki már beszélgetett paradicsompalántával vagy győzelmi táncot járt egy kinyílt virág fölött. A kert ugyanis nemcsak növényeket nevel, hanem minket is.
Talán ezért kezdjük el minden tavasszal újra – még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy a pitypang idén is győzni fog néhány menetben.
Aki pedig egyszer „zöldfüggő” lett, pontosan tudja: ebből nincs gyógyulás — és talán nem is akarjuk.
Hagymási Klára