A mi utcánkban mindig lakott egy néni, aki mindent tudott.
Soha nem aludt.
Legalább is szerintünk.
Pirkadatkor, mikor mi félig csukott szemmel a kávéscsészét kerestük, ő már a nagybani piacról tartott hazafelé.
A nap többi részében is fáradhatatlan volt.
Seprűvel a kezében figyelte az utcát.
Vagy virágot locsolt, de a muskátlik és frissen locsolt járda mellől sem kerülte el semmi a figyelmét.
Név szerint köszönt mindenkinek.
Mindig pontosan tudta, hogy mi történik az utcában. Például azt is. hogy:
- ki költözött be az új házba,
- melyik gyerek melyik iskolába jár,
- mikor jön a kukásautó,
- ki felejtette égve a lámpát,
- melyik kutya szökött ki.
A gyerekek kicsit tartottak tőle:
- mindig rájuk szólt: „Sapka nélkül ne menj ki!”
- visszaadta az elveszett labdát,
- tudta, kié a bicikli,
- elintézte, hogy viselt dolgaink előbb érjenek haza, mint mi magunk.
Aminek gyerekként nem mindig örültünk, felnőttként már máshogy látjuk.
Nem kíváncsi volt, hanem figyelmes.
Vigyázott az utcára és azt is észrevette, ha valaki beteg vagy szomorú.
Gyakran az is megesett, hogy:
- szólt a szülőknek, hogy a gyerek elesett,
- megöntözte a szomszéd virágait nyaralás alatt,
- figyelte a házat, amikor valaki kórházban volt,
- és mindig volt nála cukorka.
Ő volt az utca biztonsági rendszere – még az internet előtti időkből.
Akiről azt hittük, mindent tud.
Ma már tudom: inkább mindenkire figyelt.
Hagymási Klára