Valaha szerettük egymást, nagyon, évekig nem tudtunk egymás érintésétől
elszakadni. Muszáj volt egymáshoz érni, muszáj volt egymás ölelésében
létezni, szinte szimbiózisban éltünk. Aztán a gyerekek megszülettek, nekik
is egyre több érintés kellett, talán ekkor kezdett lazulni az ölelésünk, de nem
emlékszem, hogy mikor volt az a pillanat, amikor elszakadtunk, amikor már
nem öleltük többé egymást. Valahogy észrevétlenül lopózott közénk a tér,
aztán egyre növekedett, már-már szellősen éltünk egymás mellett, nem
hallottuk már egymás gondolatait.
Így lopózott be közénk a Kígyó. Rád tekeredett, nekem láthatatlan volt, de
többé nem fértem hozzád úgy, ahogy régen. Körülhízelgett téged, pótolta az
ölelésem. Sokan mondták, hogy tudnom kellett volna… vagy legalábbis
éreznem. A szerelem lemeztelenedéssel jár, nem csak a tűsarkú cipőt
vetettem le, hanem a lelkem is meztelen nyújtottam át neked. Hittem, hogy
ez az ÁLDOZAT, amit – mint egy örökséget – örökéletre adtam neked,
nem mondtam szóval, dehogyis, azt hittem tudod, tudnod kellett volna…Ez
az áldozat azonban csak nekem szólt egy életre és csak nekem volt
elköteleződés. Fájó naivitásomban azt hittem, hogy ez téged is örök életre
kötelez, és letettem minden bizalmatlanságot vagy gyanakvást, mint az
egymás iránti elkötelezettségünkhöz nem méltót.
Nem mondhatom, hogy nem éreztem semmit, ha visszagondolok az ölelés
hiánya folytonos bánatot okozott, de mintha moha lepte volna be az
érzékeimet, nem tudtam, hogy mi fáj igazán.
A Kígyó azonban folyton a füledbe sziszegett, nem hallottad meg a
bánatomat, nem láttad többé a színeimet, nem nyíltam ki többé neked,
lassan bezárultam, mint esténként a tulipán szirmai.
A Kígyó pedig tekeredett, elvarázsolt színes pikkelyeivel, azt hitted
megnyerted álmaid asszonyát. Míg az én színeimet nem láttad többé, addig
az ő nyálkás, sikamlós bőre köréd fonódott és gyönyörűnek láttad. Utólag
neked is sokan mondták, hogyhogy nem vetted észre, hogy öregebb nálad,
hogy vörös haja ritkás, hogy szürke az arca a dohányzástól, táskás a szeme,
hogy igénytelen, de te nem láttál semmit. Ő volt a te megnyert Asszonyod.
Ha akkor láttad volna őt annak, ami, és a világot, ahogy szánakozik rajtad,
akkor nagyon szégyellted volna, decens büszkeséged nem bírta volna el. Ez
volt a te pirruszi győzelmed, amit csak te láttál győzelemnek.
A világ szemében mindketten elértéktelenedtünk, te abban, hogy a talmit
hitted aranynak, én abban, hogy egy talmiért hagytak el. Ketten sok
mindent teremtettünk, a belső világunkon túl, volt egzisztenciánk,
társadalmi presztízsünk, előttünk állt a jövő, sikeresek voltunk, lettünk
valakik… Mindez, mint egy homokvár omlott össze, mert külön-külön soha
többé nem lettünk sikeresek, elveszítettük a presztízsünket, már nem
voltunk valakik. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy küldetésünk közös
volt, egyedül nem véghez vihető.
Azt hitted, hogy csak cserélni kell az egyik bábut…, de a kígyó nem közös
világra, ölelésre vagy érintésre vágyott, hanem sokkal kézzelfoghatóbb
dolgokra, mindarra, amit az anyagi világban teremtettünk, házra, kocsira,
jólétre… Miután mindent lerombolt, neki sem teljesülhetett a vágya,
gyorsan továbbállt, mi pedig maradtunk romjainkban, fájó sebekkel,
ellenségként. Így űzettünk ki az édenkertből mindannyian.
„És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy
minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél
életed minden napjaiban.” A kígyók ezért sohasem szárnyalnak…
N. E.