Összeszorult a szívem, amikor megláttam. Nem is a fizikai állapota, hanem a szeméből sugárzó reménytelenség ütött szíven, még nem láttam ilyen rossz állapotban.
- Hogy vagy, Vera? – kérdeztem feleslegesen, mert valójában minden az arcára volt írva.
- Jól – mondta bágyadtan, meg sem próbált mosolyogni.
Úgy tettem, mintha elhinném, de az én mosolyom sem volt természetes, annak ellenére, hogy nem akartam tükör lenni, nem akartam, hogy az arcomról olvassa le, hogy milyennek látom őt. Magamra erőltettem az emlékképeket a régi Veráról, aki állandó harcban állt az igazságért, vagy amit annak vélt.
1986-ban találkoztam vele először a Lánchídon, egyetemistaként a március 15-ei ünnepségről keveredtünk oda, jobban mondva odatereltek bennünket a rendőrök és a híd két végét lezárták. Én igyekeztem kicsire összehúzni magamat, láthatatlanná válni, Vera a 150 centiméterével beszólongatott a rendőröknek, akik gumibottal megverték, össze is csuklott volna, ha az összepréselt tömeg nem tartja meg. Hazavittem az összevert Verát, lassan tért csak magához nem engedte, hogy orvost hívjak. Így lettünk barátok, sosem voltam olyan bátor, mint ő, de többször segítettem neki, amikor valami vad dologba keveredett.
Verának mindegy volt, hogy jobb vagy baloldali tüntetés volt, neki csak a nagybetűs ÜGY számított. Ha valamilyen ügyet magáénak érzett, akkor teljes mellszélességgel kiállt mellette. Jóformán az összes megmozduláson ott volt, ezért minden hatalom számára gyanússá vált, és szinte minden tüntetés után munkahelyet kellett váltania, mert hamar rásütötték a „bajkeverő” jelzőt. Tetézte ezt azzal, hogy munkahelyein is rendre talált valamit, ami ellen tiltakozott, vagy olyanokat, akikért kiállt, akkor is, ha azok nem kértek belőle.
Valamiféle elvont Becsület-kódex szerint élt, és mint egy Don Quijote vívta szélmalomharcait. Sosem törődött a jóléttel, szoba-konyhás lakásában élt, nem gyűjtött sem vagyont, sem tárgyakat. Soha nem lett családja, a férfiak csak ideig-óráig bírták Vera harcias természetét. Elv-társai sem lettek, mert mindennél jobban vigyázott függetlenségére, nem akarta, hogy szellemi szabadságában bármilyen politikai dogma korlátozza, pedig többször próbálták megnyerni egyik vagy másik pártnak, mozgalomnak. Mi, akik régről ismertük, megértettük, hogy neki lelki kényszer a harc, hogy szégyellné magát, ha valamilyen igazságtalanság rejtve maradna, és nem állna ki érte, de legtöbben nem értették, csak gúnyosan „hivatásos tüntetőnek” hívták, végül viccesen ő is így hívta magát.
Vera szervezetét felemésztette a sok harc, amit ő sosem tartott hiábavalónak, ellentétben velünk, akik rendszeresen látogattuk a kórházban és láttuk mivé lett. Annyi mindenért harcolt, de saját magáért egy percet sem, feladta harc nélkül, hagyta, hogy a rák győzzön. Szeméből eltűnt a csillogás, letargiába süllyedt, a híradót nézte meg olykor a kórházi folyosón, ahova kitoltuk tolószékkel. Amikor én voltam a soros, épp egy tüntetést jelentettek be a legutóbbi kormányzati intézkedések ellen, láttam, hogy kicsi keze ökölbe szorul, tekintete felélénkül és már nem figyelt rám. Így hagytam ott a TV előtt a folyosón, kabátjával betakarva, mert mindig fázott, szóltam a nővérnek, hogy a híradó után tolják vissza a szobájába.
Mikor hazaértem, a férjem az esti híradót nézte, és megkérdezte:
– Az ott nem Vera?
– Hogy lenne már az, Vera kórházban van! – aztán én is láttam a tudósítást a tüntetésről, a kamera ráfókuszált egy csontsovány nőre, aki nyári este kabátban ült egy tolószékben, és a tömeggel együtt kiabált. Semmi kétség, ez Vera. A későbbi híradóban már a tüntetés áldozataként hozták Vera képét, akit a rendőri brutalitástól megijedt tömeg eltaposott.
Utólag raktuk össze a történetet, az esti vizitkor, amikor mindenki el volt foglalva, Vera lement lifttel a földszintre, taxit hívott, kivitette magát a tüntetés helyszínére.
Bizonyosak voltunk abban, hogy Vera nem menekült a tömegből, úgy akart meghalni, ahogy élt, harc közben, hivatásos tüntetőként…
Dr. Nagy Erika