Manapság egyre kevesebb olyan művész van, aki azért alkot, hogy a saját gondolatait megossza a befogadóval. Egyszerűbb, és persze jóval jövedelmezőbb az aktuális trendeket követni. De, ahogy az ember idősödik és már számtalan alkotással találkozott, az aktuális divat helyett újra, egyre inkább az állandóságot, az értékeket, az egyéniséget keresi. Hajlamos csak azt értékelni, amit lát. Mint régen, amikor még nem befolyásolták őt a trendek és a tudományos jelzővel megkérdőjelezhetetlenné tett magyarázatok. És – mint régen – újra fel meri tenni a kérdést, mit akart mondani a művész? Akart-e mondani valamit egyáltalán?
Ferenczi Károly akart. Az általam egyszerűen csak „gondolkodó művészeknek” nevezett alkotók szűk körébe tartozott. A nehezebb utat választotta: nem a menő irányzatokat követte, a közönségsikert, a szakmai elismerést hajszolta. Mondai akart valamit! Még az egyszerű, első ránézésre blöffnek tűnő alkotásaiban is ott van a csavaros elme működése. És ezek előtt meg kell állni! Mert beszélnek hozzánk. Hang nélkül ugyan, de mondanak valamit. Sokszor még a művek részét képező feliratokkal, magyarázatokkal is segít nekünk a művész.
Van, amikor egészen jól halljuk ezt a beszédet: értjük a gondolatokat, amit Károly mond. Van, amikor meg kell fejtenünk őket, és persze van, amikor nem értünk semmit, de ott is elgondolkodunk hosszasan és valamire csak jutunk.
És nem akarom, meg tán nem is tudom bővebben kifejteni: a tartalom és a forma egysége megint csak egy klasszikus, már-már talán divatjamúlt követelmény. Ferenczi Károlynál azért mindig ott van az a vonal, ahol lennie kell és olyan a szín, amilyennek lennie kell. Látszik, hogy az alkotás megvalósítása egyáltalán nem okozott gondot neki. A szakma a kisujjában volt.
Ferenczi Károlynak életében két kiállítása volt az Erdős Renée Házban.
2006-ban rendezte meg első, addigi művészetét átfogóan bemutató kiállítását nálunk. Ennek a része volt a megnyitón bemutatott „Tavaszi áldozat” című, ingás performansza.
2018-ban már csak hosszas rábeszélésre vállalta el a felkérést egy kiállítás megvalósítására. Ennek már a „Nemlét és a halál között” címet adta. Akkor, már a betegséggel küzdve tudta, hogy ez már az utolsó átfogó kiállítás lesz életében. Itt már a helyét kereste a művész: a „Nemlét és a Halál között”. A tárlat képei és egy hosszabb róla írott tanulmány megjelent a Kortárs című folyóiratban.
A két időpont között több kisebb kiállítása volt a rákosmenti művelődési intézményekben és átfogóbbak más galériákban, itthon és külföldön is. Kollektív tárlataink rendszeres szereplője volt, többször díjazták is munkáit. Az Erdős Renée Házban például 2011-ben és 2017-ben kapott kiállítási díjat a Magyar Kultúra Napja tiszteletére rendezett tárlaton, de el kell mondanom azt is, ahogy a megnyitón is elmondtuk, hogy a zsűri még idén is kiemelte alkotásait, amelyeket a felesége adott be a kiállításra.
Muzeális intézmény vagyunk. Tehetségünk, lehetőségeink szerint őrizzük és bemutatjuk Ferenczi Károly műveit is. Szerencsére a Nemzeti Kulturális Alapnál dolgozó kurátorok is megértették és meg is erősítették a szándékaimat, megértették a művész gondolatait, amikor támogattak abban, hogy alkotásaival gyarapítsuk Rákosmente közgyűjteményét. A műveket, hozzánk kerülésük óta többször bemutattuk, itthon és külföldön egyaránt. Két, gyűjteményünk részét képző munkájának mindig ott a helye a reprezentatív rákosmenti kollekcióban, amikor máshol mutatkozik településünk.
Szeretném elmondani pár személyes emlékemet. … Olyanokat is akár, amelyeket nem ilyen alkalmakkor szoktak elmesélni, de közelebb hozza őt hozzánk. 2006-os kiállítása után Karcsi többször átbiciklizett hozzánk az Erdős Renée Házba. Sokat beszélgettünk. Nemcsak a művészetről, hanem a mindennapokról, a politikáról, a közéletről is. Nem volt nehéz, hasonlóan gondolkoztunk, jól megértettük egymást.
Azt is el kell mondanom, hogy Karcsi valami nagyon-nagyon szeretnivaló módon: nem volt gyakorlatias ember. Emlékszem, hogy amikor 2006-ban a falakra raktuk vele a kiállítását, mindig közbejött valami akadály. A drótokkal, a szögekkel, a keretekkel, mindennel voltak problémák. Nem akart menni a dolog. Már aggódtam, hogy nem leszünk készen a megnyitóra. Aztán el kellett neki menni Újpestre, festékért az ingás performanszához. Hogy miért olyan messzire? Azt sem tudom. De, mire visszaért, mi a nyugdíjas gondnok bácsival felraktuk a képeit. Ő pedig nagyon elégedett volt az eredménnyel! Vagy amikor a fiának technika órára madáretetőt kellett készítenie, átjöttek hozzám az Erdős Renée Házba, hogy az ott található maradék faanyagokból megcsinálják. Adtam szögeket, kalapácsot, fűrészt is. A végeredmény a célnak tökéletesen megfelelő art brut műalkotás lett.
Nem volt vallásos ember, azt mondták róla. 2006-os ingás performanszában, amikor az inga mozgása, a belőle csorgó festék egy gyönyörű, szabályos fekete rajzolatot eredményezett, a legvégén, középen, amikor már alig mozgott, a festék színe vörösre változott. Az inga teste, ami a festéket hordozta, egy nagy „T” betű volt. Miért? Mert ez görög Theosz, Isten szó kezdőbetűje. Ferenczi Károly ezt a performanszát többször, több formában bemutatta. Élete egyik fő művének is tarthatjuk. Hát kell, lehet ennél mélyebb hitvallás?
Kedves Gyászoló Család, Ismerősök, Tisztelők! Fogadjátok, fogadják őszinte részvétemet!
Szervusz Karcsi!
Találkozunk még. Hamarosan az Erdős Renée Házban is, a következő kiállításodon. A rendezés miatt ne aggódj. Megoldjuk!
Ádám Ferenc
gyűjteményvezető
