A Nemzeti Összetartozás Napján Szelepcsényi Sándor Rákosmente kiemelkedő lokálpatriótája mondott ünnepi beszédet.
A tegnapi központi önkormányzati emlékezésen elhangzott beszédet a Tizenhetedik Online változtatás nélkül közreadja.
Tisztelettel köszöntöm Dunai Mónika országgyűlési képviselő asszonyt, Horváth Tamás polgármester urat, az alpolgármester urakat, önkormányzati képviselőinket valamint mindazokat, akik eljöttek, hogy együtt emlékezzünk Nemzeti Összetartozásunk Napján a 102 évvel ezelőtt ránk kényszerített békediktátum aláírására. Akik akkor összeszerkesztették ezt a szégyenletes ítéletet, úgy gondolhatták, hogy az ezeréves Magyarországot felosztó feltételeikkel végleg megtörhetik a Közép-Európában szigetként elhelyezkedő, számukra mindig is idegen magyarság életkedvét. A valaha volt Frank birodalom germán- és a Kárpát-medencét körülvevő szláv népek számára nehezen megérthető szokásainkkal, furcsa gondolkodásmódunkkal és egyedülálló nyelvünkkel különlegesek voltunk mi, a messzi keleti vidékekről érkezett hun származékok és sajnos ez igaz még a mai helyzetünkre is.
Trianon – ez a szó 1920 óta egyet jelent valamennyiünk számára: fájdalmat, csalódottságot, haragot és tehetetlen dühöt.
Mi nem akartuk az 1914-ben kirobbantott háborút. Az Osztrák-Magyar monarchiában nem volt elegendő ereje a magyar politikai szereplőknek ahhoz, hogy rákényszerítsék akaratukat Ausztriára és különösen ahhoz nem volt elég, hogy az 1848-49-es szabadságharcunkat leverő Ferenc József császárt elhatározásában befolyásoljuk. Az elemi iskolai történelemórákon is hallhattuk, hogy a köztudottan magyargyűlölő Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen elkövetett szarajevói merénylet utáni események vezettek a Szerbia elleni hadüzenethez. Hiába ellenezte Tisza István magyar miniszterelnök a hadüzenetet, óvva intve a következményektől, politikai súlya kevés volt ahhoz, hogy a legfőbb döntéshozó akaratát megváltoztassa. 1914. július 28-án kitört a háború a Monarchia és Szerbia között. Augusztus folyamán egyre több ország üzent hadat egymásnak: a németek a franciáknak, oroszoknak, Anglia és Belgium, sőt még Japán is Németországnak és gyorsan lángba borult szinte az egész világ.
Az 1914-18 között dúló harcok során a történelmi Magyarországról hadba vonult 3 millió 800 ezer katona. Az őrült öldöklésben a frontokon harcolók 17%-a hősi halált halt, 21%-a megsebesült, és 20%-a hadifogságba esett. Ez azt jelenti, hogy a világháborúvá fajult vérengzésnek magyar részről 660 000 halottja és 800 000 sebesültje volt és 760 000-en estek hadifogságba, akik közül nagyon sokan soha nem látták viszont a szeretteiket. Hozzávetőlegesen minden második magyar katona tért csak haza többé-kevésbé épségben a Nagy Háborúból. Ezekben a számokban szerepelnek az országunkban élő más népcsoportok veszteségei is, de tudjuk, hogy a magyarok jelentősen többen voltak, minta a román, vagy szlovák nemzetiségűek. Rákoskeresztúr nem volt túl nagy település, mégis 130 fiatal férfi életét adta a hazának. A napokban jártam Szarvason. Ennek a kicsiny városnak a hősi emlékművén 1154 név szerepel. Az elesett a katonák szinte valamennyien fiatal férfiak voltak, jelentős számban még a családalapítás előtt állóak.
A trianoni diktátumról leginkább a fájdalmas területi csonkításaink jutnak az eszünkbe. Pedig legalább ennyire súlyos az a veszteség, ami a magyarság lélekszámának a háború okozta gyarapodási lehetőségeit illeti. Halott férfiak, egyedül maradt nők, meg nem született gyermekek – ebbe belegondolva érezhetjük csak igazán, milyen kegyetlenül bánt el velünk a sors a 20. század elején. És akkor még nem beszéltünk az új határok közé szorított kis országunk gazdaságát ért hatalmas veszteségekről.
Nem csak minket sújtottak a háborút lezáró Párizs környéki békeszerződések. Főleg a németeket érte hozzánk hasonló megaláztatás. A győzelmi eufória mámora nem mindenkinek vette el a józan eszét. Valószínű, hogy az aláírók világosan gondolkodó kisebbsége már 1920-ban sejthette, hogy a nyertesek elvakult kapzsiságukkal egy újabb háború magját vetik el.
Nem csoda, hogy az igazságosság csíráját sem tartalmazó katasztrofális döntésekbe a vesztesek nem nyugodhattak bele.
Csonka-Magyarország valamennyi lakójának vágya volt a trianoni döntések felülvizsgálata és 1920 után ezt a célt tűzte maga elé az ország vezetése is. Ma már tudjuk, hogy milyen végzetes volt ennek érdekében a németek támogatásának az elnyerése, de mástól nem remélhettünk segítséget az igazságos határrendezés eléréséhez. 1938-ban az ő támogatásukkal megnyílt a lehetőség a határrevíziók előtt. A Bécsi-döntések eredményeként úgy változtak meg határaink, hogy a túlnyomó részben magyarok lakta területeket visszakaptuk és egy elfogadhatóan igazságos határ jött létre.
A németekkel való szövetségünk végzetessége meghatározta a sorsunkat. A velük való szövetség és a háborújukban való részvétel következményeit a mai napig érezhetjük. Ismét a vesztesek oldalán fejeztük be a háborút. Felfoghatatlanul hatalmas volt az emberveszteség, ismét elvesztett nemzetünk több százezer fiatal férfit, asszonyaink, lányaink martalékévá váltak az átvonuló idegen katonáknak és az ország határai tovább szűkültek. A pozsonyi hídfővel elvesztettünk három települést és velük 93 négyzetkilométert.
Az én családom megszenvedte a 20. század valamennyi eseményét. Mindkét nagyapám harcolt az első világháborúban, szülőfalum, Pozsonypüspöki, 1919-től Csehszlovákiába került. Vajon bele tudja-e képzelni magát a ma élő nemzedék az akkori egyszerű emberek gondolatvilágába? Mi, akik közvetlenül érintettek voltunk, még így harmadik-negyedik generációváltás után is érezzük azt a tehetetlen elkeseredést, ami úrrá lett elődeinken. A hazaszeretet akkoriban szent fogalom volt, a bevonulók készen álltak katonaként Magyarországért hősi halált halni. Micsoda iszonyatos fájdalom uralkodott el az egyszerű embereken, amikor nemcsak az elvesztett háborúra gondoltak, hanem a győztesek gőgős kegyetlenségével a hazára kényszerített békeszerződés feltételeit is tudomásul kellett venni. Bele lehetett-e nyugodni, hogy az elrabolt országrészeken magyarként a többségnek alárendelt megalázó kisebbségi lét jutott osztályrészünkké, amit az elcsatolt területek politikusai folyamatosan éreztettek velünk?
Szenvedésünket tovább fokozandó, jött a második nagy világégés. A győztesek oldalára sorolt Csehszlovákia fékevesztett magyargyűlölete minket is elért, Pozsonyban élő családunkat ez különösen erősen érintette Édesapámat állásából kitették csupán csak azért, mert nem volt hajlandó szlováknak vallani magát. Még szerencse, hogy édesanyám varrónő lévén, a valóban szűkös megélhetéshez elő tudott teremteni némi pénzt, így a családnak, nekem és két testvéremnek nem kellett éheznünk. Magyarságunk miatt folyamatos zaklatásnak voltunk kitéve és az a veszély fenyegetett, hogy Csehországba deportálnak valamennyiünket. Az üldöztetések miatt kénytelenek voltunk 1947. február 2-án mindenünket hátrahagyva a befagyott Duna jegén átmenekülni Magyarországra, végleg elbúcsúzva őseink földjétől. Néhány hónapig, rokonoknál, ismerősöknél húztuk meg magunkat, majd a magyar állam jóvoltából (kárpótlásul a Csehszlovákiában maradt javaink után) beköltözhettünk egy félig kész házba itt Rákosmentén Rákoskerten, ahol szeretettel befogadtak bennünket.
Nemzetünk szenvedéseinek az okán el kellene végre gondolkodnunk. Miért is van ez így? Mert mi, magyarok mások vagyunk, mint Európa minket körülvevő népei. Több, mint 1100 évig alkalmazkodni igyekeztünk a nyugati világ elvárásaihoz és mit kaptunk? Hogy csak az elmúlt évszázadot vegyük: Trianont a 20. század elején, szovjet megszállást 1945-ben, hamis ígéreteket 1956-ban és jogállamisági eljárást a mostani „barátainktól”! Bele kellene nyugodnunk, hogy jószándékot csak keletről várhatunk, hiszen a türk népek szövetsége, a kínaiak és a japánok testvérként tekintenek ránk. Talán ez a mostani időkben egyre hangsúlyosabban érzékelhető a politikusaink részéről és már látszik is az eredménye – az a növekvő tisztelet, amit a világ ideológiáktól nem elvakított része tanúsít irántunk.
A Nemzeti Összetartozásunk Napján különösen erősen felidéződnek bennem a magyarság sorsát befolyásoló emlékek és ezzel valószínűleg így van sok százezer nemzettársam is. Hiába múlt el több, mint száz év a Trianoni békediktátum aláírása óta, a fájdalom elevenen él bennünk, hiszen látnunk kell a határainkon kívül rekedt magyarjaink küzdelmét, ami Kárpátalján az életükért, másutt „csupán” a magyarságuk megmaradásáért kell folytatniuk. Érezniük kell és érzik is, hogy az anyaország ma valóban mellettük áll és nem reménytelen az a harc, amit nap, mint nap meg kell vívniuk.
Köszönöm, hogy meghallgattak!