TIZENHETEDIK ONLINE

A kiállító művészek a XV. utca 2-ben

A már hagyományossá vált nagyszabású országos ARS SACRA fesztivál- és rendezvénysorozat programjához csatlakozva, a XVII. kerületi alkotókból álló Nyolcszemközt Társaság „Menekülés az Úrhoz” címmel léleképítő szolgálatként képzőművészeti kiállítást rendezett, amelynek a Rákosligeti Magyarok Nagyasszonya Plébániatemplom Borommei Szent Károly Katolikus Köre adott otthont (XV. utca 2.)
A „Nyolcszemközt” Társaság tagjait Mecseki Hargita szobrászművészt, Hajduffy Zsuzsa képzőművészt, Ilosfai Krisztián festőművészt, Kukucska János grafikusművészt és meghívott barátait: Ballonyi Pál Margit festőművészt és Barnoth Zoltán festőművészt Tampu–Ababei József plébános köszöntötte. A kiállítást Rózsahegyi Péter Rákosliget önkormányzat képviselője nyitotta meg.
A hittel teli alkotások erejét, a szakrális művészetek minden korban meghatározó szerepét – azoknak akár a sorsfordítói erejét – kiemelve köszöntötte a résztvevőket.
A kiállító művészek nevében és a kiállítás rendezőjeként Ilosfai Krisztián festőművész elmondta, hogy korunk szélsőségekbe hajló változásait kizárólag a hitünk változatlan erejű megtartásával, annak erősítésével terelhetjük jobb irányba, s ezzel egyben a kiállítás alapgondolatát is megfogalmazta.
A tárlaton résztvevő nagyszámú látogatóközönség gratulációi, az Istenről, hitről meginduló tartalmas, egymást erősítő beszélgetések, a művészek felé feltett kérdések, az érdeklődők köszönetei, a kiállítást uraló emelkedett ünnepi hangulat, a helységet körbejáró különleges fények és Bokor Jutta operaénekes rendkívüli ihletett előadásában – Lugosi Anna zongoraművész közreműködésével – megszólaló J. S. Bach Máté Passiójából könyörög érettünk alt ária mind-mind az Úrhoz közeli és az Urat dicsőítő kiállításról tanúskodnak.
A művészek és a tárlatot megnyitó Rózsahegyi Péter a kiállítást közös barátjuk, a közelmúltban elhunyt Somlai László (Mecseki Hargita férje) emlékének ajánlották.
A tárlat 2015. szeptember 27-ig tekinthető meg.

Hajduffy Zsuzsa

——————————————————————————————————————————————

Az egyik utolsó közös felvétel Mecseki Hargitáról és Somlai Lászlóról

Mecseki Hargita: Somlai László búcsúztatója

Olyan kapcsolat volt a miénk, amely nagyon ritka. Főleg manapság, hiszen annyira sok a válás, s az emberek gyakran nem egy életre szólóan kötik össze életüket, hanem pillanatnyi hangulat alapján.
A mi szerelmünk első szerelem volt mindkettőnk részéről és az is maradt, elválaszthatatlanok voltunk. Ha visszanézek közös életünkre, őszinte szívvel elmondhatom, hogy ennyi szépet kapni egy házasságban 45 év alatt rendkívüli és csodálatos dolog volt. Nagyon köszönöm Istennek, és ezért nagy hála van a szívemben. Még akkor is, ha most mindezt elveszítettem. Szinte feldolgozhatatlan az a veszteség, amit érzek. Olyan fájdalom ez, mintha az egyik felemet kiszakították volna belőlem. Az otthonomban bármerre nézek, mindenütt ott van a munkája keze nyoma.
A hűségre és a szeretetre épülő kapcsolatunk, a gyermekeink életére nézve is meghatározó és fontos volt. Három gyermekünk: Flóra, Dávid és Szandra kivételesnek érzik, hogy felhőtlenül, nélkülözést nem ismerve, meleg családi fészekben tölthették gyermekkorukat és ez biztos alapot nyújtott a felnőtté válás folyamatában számukra.
Laci olyan ember volt, aki kimondhatatlanul szerette a családját és az őértük való tevékenykedés volt az igazi nagy szenvedélye. Fáradságot és időt nem kímélve mindig kész volt megtenni akármit a családjáért, feleségéért, gyermekeiért, unokáiért. Mind ezt úgy tette, hogy a megfelelő anyagi hátteret is biztosította, hogy mi semmiben se szenvedjünk hiányt. Hálát és viszonzást nem várva vágya mindig a családi béke és a harmónia megmaradása és megtartása volt. Segítőkészsége nemcsak a családon belül, hanem a családon kívül is megmutatkozott. Nagy lélek és irgalmas szív lakozott benne, amit csak mi, a közvetlen közelben levő családtagok tudtunk róla a legnyilvánvalóbban. Nem egyszer megindult a szerencsétlen, hajléktalan ember sorsa láttán és sok esetben próbált ilyenkor segíteni úgy, hogy arról csak ő tudjon.
A különleges természetéhez az is hozzátartozott, hogy kortól függetlenül a számára szimpatikus emberekkel, gyerekekkel hamar megtalálta a közvetlen, humoros vagy őszinte, baráti hangot. Úgy tudott viccelődni fanyar humorával, hogy a hallgatóságot egyből jókedvre derítette. Még a betegágyán is, mikor élet és halál között volt, maradt elég ereje arra, hogy bennünket megnevettessen. Közvetlen személyisége miatt a generációs különbségek hamar feloldódtak, és sok esetben előfordult, hogy a gyermekeim barátai Laciban elfogadásra találva a mi barátainkká is váltak, illetve közösek lehettek.
A művészethez való hozzáállása is speciális volt. Sokszor arra gondoltam és neki is mondtam, hogy a szobraimra akár azt is ráírhattuk volna, hogy Mecseki-Somlai alkotás. Igaz ugyan, hogy a kompozíció az én ötletem alapján született, de a gyakorlati kivitelezésben, kezdve a váz készítéssel, cizellálással, talapzatra állítással abszolút szabad kezet kapott, es ő készítette ezeket a munkafolyamatokat, ami egyáltalán nem volt kis feladat. Ennek ellenére a kiállításaimon mindig háttérbe vonult és utána csodálkozva mondta: ‘nem értem, miért gratuláltak nekem annyian?’ A samottos szobrokhoz hangulatilag tökéletesen illeszkedő gyönyörű uszadék fák is legtöbbször az ő kincsei – gyűjtögetései – voltak. Nehezen vált meg tőlük, hiszen a kertünk is tele van az ő fakompozícióival.
Mivel azt hitte, hogy ő tud tökéletesen bármit megcsinálni, valószínmű nem is sejtette, milyen ürességet hagy bennünk majd maga után. Egyelőre nem is tudjuk felfogni, hogy nem tudunk többé a gondoskodó, segítő kezére támaszkodni. Mégis kivételesnek és nagy ajándéknak tartom őt és tudom, hogy szeretett társam által az együtt töltött évtizedek alatt Isten sok minden nehézségtől megóvott engem és családomat.
Még egyszer megköszönöm őt a Teremtőnek. “Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” Jób 1.22.