Madarász Viktor, Madarász Adeline és Székely Bertalan művei az Erdős Renée Házban

$\"\"$

Madarász Viktor 16 alkotása, a Székely Bertalan portré és Madarász Adeline 23 képe mellett Madarász Viktor használati tárgyait tartalmazza az a kiállítás, amely március 14-én nyílik az Erdős Renée házban. A tárlaton megtekinthető lesz Madarász Viktor néhány bútora, továbbá fotók, dokumentumok a művész életéből. Ilyen pl. az a művész számára dedikált fotográfia, amelyet Kossuth Lajos küldött neki száműzetéséből, az olaszországi Colegno-ból. Az Erdős Renée Ház kiállítása teljes egészében a Rákospalota Múzeumból kölcsönzött műtárgyakból áll. A kiállítás tematikája – ahogyan a művész élete is – kapcsolódik az 1848-49. évi forradalomhoz és szabadságharchoz. A kiállítás a szokásosnál hosszabb ideig, április 28-ig látogatható az Erdős Renée Házban. A tárlatot dr. Matits Ferenc művészettörténész, több Madarász-kiállítás rendezője, publikáció szerzője nyitja meg.

Madarász Viktor élete és művei

$\"\"$ Madarász Viktor: Önarckép

A történelmi festészet a nemzeti tudat ébredésének időszakában alakult ki Nyugat-Európában a 19. század elején. Az irányzat hamarosan tért hódított Közép-Európa azon országaiban is, melyek eljutottak a társadalmi fejlődésnek erre a fokára. Magyarországon a szabadságharc bukása után jelentkeznek sorra a művelői, ebben az időben születtek a történelmi festészet azon alkotásai, amelyekben, az elnyomás reakciójaként kialakult nemzeti romantika elérte csúcspontját. Olyan képzőművészek nevei fémjelzik ezt az időszakot, akik közül nem egy fegyverrel a kezében harcolt 1848-49-ben a szabadságért. Így tett Madarász Viktor is, aki azzal emelkedett ki sorukból, hogy "romantikus és akadémikus elemeket ötvöző művészete szakított az osztrák biedermeier stílusával, és a magyar festészetet a provinciális szintről európai rangra emelte." (Matits Ferenc: Madarász Victor, 1988)

Madarász Viktor 1830. december 10-én született Csetneken (ma Stitnik, Szlovákia). Apja, Madarász András, jogvégzett ember volt, aki a korszakban szokatlanul, nemesként iparral foglalkozott, s komoly érdemeket szerzett a magyar iparfejlesztés területén. Nem csodálkozhatunk tehát, ha a reformpártiak oldalán találjuk. Ezt a szellemet örökítette tovább családjában is. A rokonságban is ilyen eszmék uralkodtak. Madarász László a Honvédelmi Bizottmány tagja, a forradalmi időszak egyik belügyminisztere, az ő testvére, József pedig a Debreceni lapok szerkesztője volt. Madarász András két fia: az ifjabbik András és Viktor, aki ekkor még alig 18 éves, a fegyveres harc megindulása után azonnal jelentkezett a honvédseregbe. A művész leánya, Madarász Adeline mesélte az ötvenes években, hogy a vézna fiú, aki ekkortájt még joghallgató volt Pozsonyban, rosszulléttel küszködve, nemzeti színű bojtos, cseréppipát szorított a fogai közé, hogy lássák mennyire érett, katonának való ember. Ennek ellenére a sorozóbizottság mégis észrevette fiatalságát és gyengeségét, haza akarta küldeni. Erre ő keservesen sírva fakadt, mire megsajnálták, és mégis besorozták közkatonának. Hadnagyi rangja volt a világosi fegyverletételkor. A kapituláció után egy ideig Csetneken bujdosott, majd folytatta joggyakornokoskodását. Ezt a pályát apja kívánságára tanulta.

Madarász Viktor rajztehetsége, mint ezt az 1841-ből származó vázlatfüzete is mutatja, korán megmutatkozott. Már joggyakornoki munkája mellett elkezdte festészeti tanulmányait. Először Pécsett Pósa Gusztáv arcképfestő oktatta három évig, majd 1853-ban beiratkozott a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahol két évig látogatta a történeti festészet osztályát. Még ekkor megfestette a Kuruc és labanc című, első historizáló művét, melyet a cenzúrára való tekintettel csak Életrajz Erdély múltjából címmel állíthatott ki. 1856-ban a Műegylet tárlatán a kép óriási szenzációt keltett, s rögtön el is kelt. (A nagyméretű festmény hollétét ezután több, mint 140 évig homály fedte, mígnem 1997-ben egy újvidéki magángyűjteményből előkerült.)

A bécsi akadémia merev dogmái, képzésmódja nem elégítette ki a nyiladozó tehetség igényeit. Először az élettel elevenebb kapcsolatot tartó Waldmüller-féle magániskolában folytatta tanulmányait, ekkor született a Bujdosó álma c. képe. 1856-ban érkezett Párizsba, ahol az École des Beax Arts-ban kezdett tanulni, Leon Cogniet magániskoláját szintén látogatta.

Tizennégy éves Párizsi tartózkodására idején születtek sajátosan nemzeti hangú művészetének legnagyobb eredményei. Az 1857-ben festett, osztrák börtönben sínylődő Zrínyi Péterrel, az 1859-es Zách Klára, Zrínyi Ilona Munkács várában, és Hunyadi László siratása című műveivel, a magyar történelem rebelliseinek ábrázolásával kivívta nemcsak a szakma, hanem a közönség osztatlan megbecsülését is. 1859-ben, Pesten a Műegylet tárlatán bemutatott Zrínyi Boldizsár a börtönben, Zách Felicián és lánya és Hunyadi László siratása c. művének láttán írta a Kakas Márton álnéven publikáló Jókai Mór a Vasárnapi Újságban: "… egyszerre három művel lép elénk, ollyan művel, a miken nem csak festést látunk, de látunk lelkeket előjönni belőlük, a miktől ihletés borzadálya fut végig rajtunk. Ezek a művek úgy vannak ideteremtve, a hogy azok a művész forró fantáziája előtt megjelentek, a ki egyúttal költő is, és érző szellem." Párizsban, a Salon 1861-es kiállításán is óriási sikert arattak képei. Magyar festő először kapott itt aranyérmet. A Hunyadi László siratása c. képet értékelték ily módon. 1864-ben fejezte be Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben c. vásznát, vannak, akik historizáló művészetünk legkiérleltebb alkotásának tarják a festményt. Párizsi tartózkodása vége fele kezdett el foglalkozni Dózsa alakjával. Dózsa György (1867), Dózsa népe (1868), c. képei is Párizsban születtek meg.

„Az akkori Páris befogadott engem noha idegen voltam és éppen ezért. Mentül magyarabb voltam, annál nagyobb volt a tisztességem…" – nyilatkozta a Pesti naplónak 1910-ben az idős művész. Megismerkedett, barátságot kötött Victor Hugoval, Alexandre Dumas-val, Baudlaire-rel és a romantikus francia festészet művelőivel. Kritikusa és barátja, Theophil Gautier így írt róla: "… Magyarországon, Csetneken született. Nem időznénk ennél a részletnél … ha ez a fiatal festő, ki egyébként Franciaországban tanult, nem emelné ki nemzetiségét tárgyai megválasztásában, melyek mind hazája történetéhez fűződnek."

1870-benóriási ambícióval, nagy tervekkel érkezett haza. A kiegyezés utáni országban azonban értetlenkedve, témaválasztásait idegenkedve fogadták. 1873-ban ugyan nyert még egy aranyérmet a bécsi világkiállításon bemutatott műveivel, többek között a Bethlen Gábor tudósai körében c. alkotással, a hazai kritika azonban lekicsinylően írt róla. Pár képet még festett, majd letette az ecsetet és visszavonult az üzleti életbe, s csak családtagjait, barátait örökítette meg. Az apjától örökölt vasüzletet vezette kevés sikerrel. 1902-ben tönkrement, mindenét elárverezték. 1903-tól kezdett el újra festeni. Családjával ekkor költözött föl a Kelenhegyi úti művészházba, s ekkor készültek azok az alkotások is, melyeket jórészt leánya, MadarászAdeline, aki szintén kitűnő festőművész volt, adományozott a Rákospalotai Múzeumnak, 1960-ban. E késői alkotókorszakában is jelen volt a politikai témaválasztás. Ezt bizonyítja a Kolajev históriája c., nagyméretű, befejezetlen vászna, melyet az 1905-ös orosz polgári forradalom időszakában festett. Börtönében ábrázolja az orosz anarchista forradalmárt, aki 1905. februárjában bombát dobott II. Miklós nagybátyjára, az akkori moszkvai főkormányzóra. A magyar történelem nagy alakjait is újra megörökíti. 1907-ben készült el a Petőfi halála (Lidérc) c. képe, 1906-ban újra megfestette az idős Kossuth Lajost, ugyanabban a beállításban, ahogyan a Kossuthtól kapott fotográfián szerepel, és amelyről 1877-ben már festett egy képet. Több arcképet is festett, melyek közül kiemelkedik a lányáról, Adeline-ről 1905 körül festett aranyhátterű arckép és a Keglevich grófról 1907-ben elkészült, a kor szimbolista ábrázolásmódjához igazodni kívánó, egészalakos mű. A mester egyik utolsó önarcképét 1910 körül festette. (Ezen képei láthatóak lesznek a kiállításon.)

1913-ban tette le végleg az ecsetet. Utolsó képének témája is egy 'rebellis': Rákóczit festette meg. 1917-ben, halálakor írta Lyka Károly: "alkotásai … rokontalanul pompáznak, elkülönözve, mint ama kőtömbök, amelyeket a síkság fűvére gördített messzi hegyekből az ár."

Madarász Adeline

Leánya, Madarász Adeline (1871-1962)örökölte atyja tehetségét. Előbb Székely Bertalan tanítványa volt, majd a budapesti Mintarajziskolában és Párizsban a Julian Akadémián tanult. (Székely készített is róla egy portrét, amelyet a kiállításon bemutatunk.) Rendszeresen szerepelt a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon kiállításain, ahol főleg a Nőművészek Társaságának a kiállításain vett részt. Közös műteremben alkotott édesapjával, ahol megörökítette azt a berendezést, amelynek darabjait a Rákospalotai Múzeum őrzi. Itt maradtak meg azok a műalkotások is, amelyek azután, a múzeumba kerülő hagyaték részét képezték.

A kiállítást támogatja Budapest Főváros XVII. kerület Rákosmente Önkormányzata, Riz Levente polgármester, Dunai Mónika, Szabó Tiborné képviselő.

Ádám Ferenc