Szeretet – szerkesztőségi jegyzet

$\"\"$

– Én jó ember vagyok, higgyétek el! – magyarázta egy férfi szenvedélyesen társainak a piac forgatagában a minap. Különös volt a látvány már csak ezért is, mert ilyen bensőséges, jellembéli dolgokról nem két kiló krumpli, meg egy kis leveszöldség vásárlása közben szoktak beszélgetni az emberek. De valamiért fontos lehetett ezt a tényt gyorsan, ellentmondást nem tűrően leszögezni. A „jóember” azonban valószínűleg maga sem érezhette elég hatásosnak a győzködést, talán a két üveges tekintetből olvashatott ki valami kételkedésfélét. – Meg szeretnek is! – vágta oda ráadásként. Ezt aztán már el kell hinni, ha a „főnök” mondja, gondolhatták. Heves bólogatással nyugtázták a dolgot, mint a katonák, akik parancsszóra összecsapják a bokájukat.

$\"\"$ Advent közeleg. Az egyházak kerületi képviselői, az önkormányzat vezetése éppen a napokban tanácskozott arról, hogyan tudná még szebbé, meghittebbé varázsolni a várakozás időszakát az első gyertya meggyújtásától egészen Jézus Krisztus megszületéséig. Az egyeztetésen senkinek nem jutott eszébe, hogy elő kellene írni: az emberek – advent hetei alatt – kötelező jelleggel szeressék egymást, de leginkább azokat, akik ezt most tőlük „megkövetelik”.

Ez természetes, hiszen a szeretet gyakorlásáról nem sok értelme van utasításokat fogalmazgatni. Hogy is mondja Márai? Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: kizsarolni.

Deák Bill Gyula nagy sikerrel koncertezett az Aranykút Fesztiválon. Utána azt mondta a Tizenhetedik Online-nak adott interjújában. „Nagyon örülök neki, hogy szeretnek az emberek, nekem ez sok százmillió forintnál többet ér.” A bal lábát kisfiúkorában elvesztett blueskirályról van szó, aki egy élet zeneművészi teljesítményével, a közönséggel szembeni mindenkori alázatával szolgált rá a szeretetre. Lehet persze egyszerűbben, az üzlet nyelvén is fogalmazni. Ha nincs szeretet, nincs koncert, ha nincs koncert, nincs élet! Hát persze, hogy többet ér számára a szeretet, mint a hatalmas vagyon. Egy a fontos azonban: az eredmény, még ha szükségből is jön létre. A szeretet jegyében fogant közösségi magatartás szeretet általi kikényszerítése, a kölcsönös örömszerzés érdekében.

Idén is lesz ételosztás Rákosmentén. November végén kezdődik és március elejéig tart. Az Adományház és a Katolikus Karitasz önzetlen munkatársai segítségével. Akik közül többen talán maguk is kisebb-nagyobb segítségre szorulnának. Lehet, hogy valakit a kölcsöntörlesztés nyomaszt, mások az egyedüllét szülte érzelmi deficit fullasztó közegében fordulnak a friss levegő felé. S akkor érzik jobban magukat, amikor – átadva a tálnyi forró ételt, a használt, meleg ruhát a gyereknek vagy éppen az érte jövő rászoruló felnőttnek – begyűjtenek egy-egy hálaadó pillantást, meghallanak egy halk „Köszönöm”-öt. Leginkább ezekért a pillanatokért vállalják ezt az önkéntes munkát. A szeretet a fizetségük. A hála pillantásai állítják őket a rászorulók szolgálatába.

Az állatnak mondhatja egy jómadár, hogy ő jó ember. A kutya, a cica, s a többi élőlény eldönti magától, mit higgyen valakiről!

A Lemberg utcában jártunk a minap, a 100 esztendős Maszlag Andrásnét köszöntötte a városvezetés, élen Riz Levente polgármesterrel. Eljövőben még a kertben nézelődött a társaság, mikor egy cicus úgy döntött: odasomfordál a városvezetőhöz, és a lábának dörgölőzik. Megkapta a simogatást, a gyöngéd babusgatást, amiért voltaképpen „bejelentkezett”. – Ritkaság! – mondta a ház ura. – Nagyon tartózkodó az idegenekkel! S bár egy polgármester közismert személyiség a városban, Maszlagég macskája azonban erről mit sem tud. Csak érzett „valamit” az idegenben.

Vajon eszébe jut-e Deák Bill Gyulának, hogy megbántsa rajongóit. Gondol-e arra például, hogy ügynököket küldjön a közönség soraiba kifürkészni, ki az, akinek mégse tetszik annyira a zenéje, nem tapsol a számok végén teljes erejéből, ki az, aki netán valami rosszat mondd reá.

Természetesen nem!

Vajon eszébe jut-e bármelyik karitaszos hölgyek, ha egy rászorult – akinek előző nap nagy örömmel adta az ételt, a meleg ruhát – rámosolyog az utcán, hogy ne fogadja a köszöntését, s úgy forduljon el tőle, mint egy idegentől, mondván sosem látta azelőtt.

Természetesen nem!

Lehet-e joga bárkinek is az emberek szemébe hazudni, másokon átgázolni, megalázni, közéjük ügynököket küldeni csak azért, hogy valakinek az akarata érvényesüljön. Függetlenül attól, jó-e az a közvetlen, sőt esetleg őt a polcra föltevő, tágabb közösségnek vagy egyenesen a kárukra válhat: szétzüllesztheti, atomjaira bomlaszthatja, vonzerejét elillanthatja.

A válasz itt is nem, természetesen!

Feltéve, ha a nyilvánosság tudomást szerez róla, ha a közösségellenes cselekedetek nem maradnak rejtve a világ elől. Ha azonban van mód őket titokban tartani, akkor persze még folytatódhat az ilyesféle, mélységesen elítélendő gyakorlat. Lehet parancsokat osztogatni, hogy valakit jó embernek tartsanak, meg kinyilatkoztatni, hogy valakit szeretnek az emberek. Ideig-óráig. Az igazság pillanata azonban mindenkinél eljön.

Egy közösség mindig kiveti magából a képmutató, a komiszt, a bomlasztót, Előbb vagy utóbb, de kiveti. Vagy meggyógyítja a szeretet és a nyilvánosság tisztítótüzével.

Advent közeleg.

Szeretetben készülődhetünk rá. Tetteinkkel megszolgált, nem könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel másoktól kizsarolt szeretetben. Olyanban, amit a nyilvánosság ellenőrzött és jóváhagyott.

A szeretet tartja vállán a világot.

Naná, hogy vágyik rá, akinek nincs.

Horváth K. József