„Nem haboztunk főbe lőni emberek ezreit és nem fogunk habozni ezt ismét megtenni”

\"\"\"\"\"\"\"\"\"\"

\"\"

Fohsz Tivadar és Horváth Tamás alpolgármester az önkormányzat nevében koszorút helyez el az emlkéknapon

\"\"

Visszaemlékezés a katolikus körben

\"\"

Zsámbokréty Zénó és Galgóczy Árpád

A kommunizmus áldozatainak emléknapján Horváth Tamás és Fohsz Tivadar alpolgármester helyezett el koszorút a Pesti úti Bulyovszky-ház falán lévő emléktáblánál. Tegnap este Galgóczy Árpád költő, műfordító, Gulag-túlélő, Rákosmente díszpolgára és Zsámbokréty Zénó, az 1956-os forradalmár, elítélt, a POFOSZ rákosmenti elnöke részvételével tartottak megemlékezést a Rákosligeti Polgári Kör szervezésében a Borromei Szent Károly Katolikus Körben. A megemlékezésen részt vett Dunai Mónika országgyűlési képviselő.
Közép- és Kelet-Európában elsőként Magyarország döntött úgy, hogy legyen emléknapja a kommunizmus áldozatainak, akikről először 2001. február 25-én emlékeztek meg az Országgyűlésben és az ország középiskoláiban, s azóta minden évben tartanak emlékünnepségeket. Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata minden év február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánította.
Az emléknap időpontja arra utal, hogy 1947-ben a szovjet megszálló hatóságok ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát, akit országgyűlési képviselőként mentelmi jog védett. Ez volt az első lépés Magyarországon a totális egypárti diktatúra kiépítése felé, amely a kommunistáktól még távolságot tartó erők megfélemlítésével, az FKGP feldarabolásával járt, s egyben megnyitotta az utat Nagy Ferenc miniszterelnök májusi eltávolítása előtt.
A kommunista vezető és ember természetrajzáról két idézet. Az első diktátor, tömeggyilkos Sztalintól, a második az irodalmi Nobel-díjas, mélyem vallásos Szolzsenyicintől.
„Egy ember halála tragédia. Egymillióé statisztika.” (Joszif Visszarionovics Sztálin)
“A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.” (Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin)
Szerencsés Károly történész a Magyar Hírlapban ezeket a gondolatokat fogalmazta az emléknap kapcsán.
„Nem haboztunk főbe lőni emberek ezreit és nem fogunk habozni ezt ismét megtenni” – írta Lenin a könyvtárszobában kidolgozott eszme, a kommunizmus (marxizmus) első gyakorlati megvalósítója. És megkezdődött az emberiség történetének legbrutálisabb modern kori vérengzése. Találtak hozzá megfelelő embereket. Naiv megtévedteket, karrieristákat meg aljas pribékeket, szadistákat, morál nélküli, ember alatti lényeket, bűnözőket, gyilkosokat, tolvajokat, akik az elszabadult ösztöneikhez ideológiai felhatalmazást kaptak: a kommunizmust.
Túszokat szedtek, hagytak éhen halni milliókat, ha érdekeik úgy kívánták. Világszerte tízmilliókat gyilkoltattak le, egész társadalmi rétegeket ítéltek pusztulásra. Erre a célra létrehozták az emberiség legkiterjedtebb kényszermunka-, megsemmisítő- és „átnevelő” táborait. Lenin már 1919 júniusában kiadta az utasítást a koncentrációs táborok felállításáról. A milliós számú áldozatot szedő „kétségbeejtő éhínség” is csak eszköz volt számára, hogy elkobozhassa az egyház értéktárgyait. Persze ezek az értékek a rendszer működtetéséhez kellettek, nem az éhezők megsegítésére.
A kommunista összeesküvés nem kis célt tűzött ki: a világméretű szovjet birodalom létrehozását. Kis híján sikerült, a „világnak harmada” megfertőződött. A tanítványok keze Sztálintól Kádárig könyékig véres. Őket egyetlen dolog köti össze: a kommunista önkény. Ezért alkalmaztak olyan fogalmakat, mint „proletárdiktatúra”, osztályharc, a nép ellensége, éberség, gyanús elem, reakciós; és ezért vált kulcsszereplővé mindenhol az erőszak. Célkeresztbe került a polgárság, a birtokos parasztság (kulák), az arisztokrácia, a kispolgári „csökevény”. Épp így az egyházak, szerzetesrendek, sőt Ázsiában még az értelmiség is a maoista, polpotista „kulturális forradalom” idején. Nemzetiségek, nemzetek is: deportáltak milliónyi németet, lengyelt, tatárt, ukránt, észtet, lettet, litvánt, magyart, csecsent, tibetit és zsidót is.
Nagy hiba lenne azt hinni, hogy ez a rendszer valóban a proletariátus diktatúrája volt. Munkás származásúak, szegényparasztok beléphettek a hatalom korábban elzárt területeire, de a munkásosztály és a szegényparasztság pontosan olyan elnyomott, megfélemlített és megtizedelt volt, mint a többi társadalmi réteg. Az alapvetés volt hamis, hogy egy munkás csak kommunista (marxista) lehet, és nem lehet például vallásos vagy demokrata. A mi forradalmunk 1956-ban vagy a lengyeleké 1980-ban leleplezte a hazugságot. Az erőszak még évtizedekig fenntartotta ezt a rendszert, de az eszme értékét mutatja, hogy bajnokai levetették, mint egy rossz köpönyeget, és lettek „demokraták”, „liberálisok”, egyebek. De a lényegük nem változott. A gyűlölet túl mélyen megült bennük. Ezért ma csak ők lehetnek demokraták, mindenki más pedig reakciós, nacionalista, fasiszta… Színtiszta kommunista logika. Lenin és Sztálin neve Oroszországban birodalmi nosztal­giá­kat gerjeszt. Kínában bőszen építik a kapitalizmust a kommunisták. A világ szocialistái néha elmerengenek nagy példaképük, Lenin zsenialitásán, mások Sztálinban Európa felszabadítóját ünneplik. Észak-Koreában a dinasztia építi a kommunizmust rendületlenül, Dél-Amerikában időnként megjelenik Che Guevara kísértete. Veszélyes eszme ez, mert valós emberi vágyakra játszik, legyenek azok szépek (egyenlőség, igazságosság), vagy éppen alantasak (jog a korlátlan hatalomhoz).
Az eszköz? Tarkólövés. Nem csak Katyńban, de Gyömrőn 1945-ben és Budapesten is 1956 novemberében. Megalázás: meztelenre vetkőztetés, ordenáré „tréfák”, családtagok gyötrése, arcul köpés. Papok esetében a feszületbe áramot vezettek, és meg kellett csókolni a pribékek nagy mulatságára. Kínzás: meztelenül „tornáztatás”, gumibottal verés, rugdosás. Arccal a falhoz állítás, homlok és a fal között egy ceruzával összeesésig. Tűvel szurkálás, a test izzóra hevített rezsólappal történő égetése. Guggoltatás tíz-tizenöt kilós súlyokkal, talp alatt éles szögekkel az összeesésig. Az ajkak, szem, orr, fül, szeméremtest villanyárammal történő gyötrése. Az alvás lehetetlenné tétele, és ha ez sem használt, injekciókkal, étellel tudatmódosító szerek juttatása a szervezetbe. A cellákban csak támaszkodás nélkül lehetett ülni. Vécére csak egyszer egy nap. Gumibottal a talpat verték, s úgy feldagadt, hogy állni sem tudtak. Fejre órákon át vizet csepegtettek, hogy az ember úgy érezze, a következőnél szétrobban a koponyája. Kis zárka, mint egy kripta, sőt állózárka, ahol leülni sem volt hely. Hónapokig, sőt évekig a siralomházban tartottak halálraítélteket, hogy minden nap hallják a kivégzendők szenvedéseit, kínjait.
Internáló-, kényszermunka- és megsemmisítőtáborokat hoztak létre. Ezek egy részébe az egész családot vitték, a gyerekeket is. Bányákban, téeszekben, nagy építkezéseken dolgoztak. Barakkok, ahol vezényszóra lehetett csak megfordulni az összezsúfolt fekvő raboknak. A recski tábor, ahol „szórakozásból” egész nap fél lábon kellett állni. A „farkasveremben”, egy földbe vájt hideg, nyálkás gödörben heteket is eltöltöttek emberek, nem mindenki élte túl. Sokan nem jöttek vissza a Szovjet­unióba hurcoltak közül sem. A Gulag és Gupvi táborvilágban elképesztő körülmények közepette, csak a legszívósabbak élték túl. Tetvek, fertőző betegségek, nem megfelelő táplálkozás, embertelen bánásmód. És a gyűlölet. A hamis osztálygyűlölethez itt a magyarok, németek gyűlölete is társult. Miképpen 1944 őszén a Délvidéken, ahol Tito kommunistái rendeztek példátlan vérengzést a magyarok között. Vagy Kárpátalján, ahol Sztálin számára az ottani magyarok élete „vagonkérdéssé” vált.
„El se tudja képzelni, mennyire gyűlölöm magukat” – sziszegték börtönökben, lágerekben a hóhérok. Senkivel nem kellett elszámolni.