Farkasfog (szerkesztőségi jegyzet)

  \"\"\"\"\"\" \"\"\"\"

\"\"

A közös érdeklődési kör hozta össze a társaságot. Rendszeresen találkoznak, klubnapot tartanak. Jól van ez így. Mennél több ember talál magának értelmes elfoglaltságot a szabadidejében, annál kevesebb a frusztrált, magával sokat kezdeni nem tudó ember. A klub egy csabai magánházban jön össze. A házigazda szereti a társaságot, meg segíteni is akar, így havi egy-két alkalommal ingyen a társaság rendelkezésére bocsátja portáját.
Béla – nevezzük hősünket most így – klubtag. Kedves, halk szavú, simulékony embernek ismerték meg társai. Amolyan ma született bárány, aki a légynek se tudna ártani. Legalábbis így gondolkodtak róla mindannyian, amíg egy váratlan pillanatban meg nem villantotta a foga fehérjét.
Legutóbb akinek kedve volt, körbejárhatta a házat, a házigazda készségesen megmutatott mindent. Az ősfást, ahol az unokák kedvükre szaladgálhatnak, az önellátás nagy részét megalapozó, gondozott konyhakertet, a tágas, fedett teraszt, az emeleti dolgozószobát, a fölötte lévő szint hálóit, a hozzájuk kapcsolódó emeleti teraszt. Ahonnan szép a kilátás nyílik a kertre. Egyik barátja éppen a minap szerelte föl teraszoszlopra a mozgásérzékelő lámpát. Ha rossz szándékú látogatók settenkednének a ház bejárata felé, azonnal rájuk lövelli a reflektor fénysugarát.
\"\"A házigazda álmában sem gondolta volna, hogy a rossz szellem úgy érkezik hozzá, hogy éppen ő invitálja.
Béla a házbejárás után váratlanul megkérdezte: – Hány szobátok van? – Négy – hangzott a válasz. – Burzsuj! Hát akkor ide három családot is be lehetne költöztetni! – mondta halálos komolysággal. Mint egy marslakó, aki nem tud semmit a földi dolgokról, aki most csöppent erre a glóbusra azzal a feladattal, hogy szállást keressen a hamarosan érkező további marslakók számára. Béla azonban nem volt marslakó. Nagyon nem. Ifjú korában a párt – akkoriban csak egy volt belőle – lokomotívjaként zakatolt. Hálából meg is ajándékozták egy panellakással valahol Keresztúron. 
A házigazda fejéből kiszaladt a vér. Burzsuj…? Ő…? Aki két kezével rakta a falat, talicskázta a sódert, keverte a betont? Szörnyű emlékek tódultak a fejébe. Rekvirálások, kényszer-beköltöztetések, becikkelyezett kötött bérű lakások, a parasztokat kulákozó elementáris jogtiprások.
Azt gondolta, ez a népnyúzó gondolkodás, aki a máséval ily arcátlanul óhajt rendelkezni, már kikopott a világból. – Nem, nem, még itt vagyunk! – hallotta nyomban lelki füleivel a tiltakozást.
A klubtagok is meglepődtek. Ők sem gondolták, hogy a simulékony Béla, valójában egy báránybőrbe bújtatott farkas. Aki – a jelek szerint –, most is örömmel asszisztálna minden szörnyűséghez, amire korábban gazdái utasították. Ha kell, most is zokszó nélkül „beköltöztetne”, rárontana saját a barátaira is, ahogy anno társaival az országra.   
A nem is oly régi világ mai biszkubélái itt élnek közöttünk. Elegánsan, modern eszközöket használva húzogatják a mézes madzagot az emberek orra előtt. Facebookon, óriásplakátokon, egyéb hatalmas médiafelületeken kampányolva véletlenül éppen azt mondják, amit némelyek hallani szeretnének.
Bár kellő számú érdeklődő híján a kampánytermeket megtölteni nem mindig sikerül, s az időközi választásokat többnyire fölényesen nyeri a másik oldal, a csatazaj mégis nőttön-nő. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel gerjesztik, hogy mire elérkezünk a jövő év májusi választásokig, már mindenki kívülről fújja, milyen szeretni való cukibabák ők, és milyen gonosz ördög a regnáló kabinet.
A szózuhatagokkal együtt azonban a régi világ bűze is rendre visszaböffen a gyomorból.
Most nem államosítanák a magántulajdont, nem telepítenék ki a fél országot, nem gyilkolnák halomra az ellenállókat. Helyette jöhet „politikailag korrekt” megoldás: az ország további eladósítása, az emberek kiszolgáltatottságának növelése, a magyarság önfenntartó képességének módszeres leépítése. Amely persze ugyanolyan pusztulással jár, mint például 56-ban, csak nem annyira véres, nem annyira irtóztató. Hosszabb távon csuklik össze az ország, s a tettes ráadásul ismeretlen marad. Miközben – bocsánat a közönséges szóhasználatért – röhög a markába. A történelem a tanúja, hogy a cukibabák soha nem a saját népüknek vetik hátukat. Csupán igyekeznek böszmét csinálni a tömegekből, hogy aztán a tompa agyak révén hatalomba szavaztassák magukat. Személyes érdek-szövetségesük hagyományosan a senki által meg nem választott nyugati politikusi elit, és a nemzetközi nagytőke egy jelentős része. Szerva itt, csere ott. Hatalom a néptől, elszámolás a tényleges kitartóikkal. William Odom, az USA Nemzetbiztonsági Ügynökségének tábornok igazgatója mondta: „A szocialistáknak bűntudatuk van, és gazsulálnak nekünk. Ez olyan előny, amit csak a bolond hagy kihasználatlanul. A volt magyar kommunisták úgy adják be a derekukat, mint ahogy annak idején ezt tették a szovjet gazdának. És meglepi őket, hogy velünk mégiscsak könnyebb tárgyalni.”
Tudjuk, hogy mi történik a sajttal, amikor a mesében megjelenik a róka. Ám a mi életünk nem mese. A mi életünk valóság. Aminek része, hogy a báránybőrbe bújt farkasoknak farkasfogai vannak.
S a farkasok – hallik az erős hangzavarból – nagyon éhesek.
Tessék mondani, ki szeretne állateledel lenni?
Horváth K. József