A rákoscsabai ház volt a minta

\"\"

\"\" \"\" \"\" \"\"

\"\"

Bánsági Ildikó a Kisvárda utcai ház ihlette új otthona ebédlőasztalánál

 
A rákoscsabai ház volt a minta
 

A Kossuth-díjas színésznő, Bánsági Ildikó szó szerint megálmodta otthonát. Amíg nem talált rá, addig szinte minden éjjel újra és újra bejárta az a házat, amely csak a képzeletében létezett. Álmaiban az utolsó szögig be is rendezte, így aztán, amikor végre sikerült megtalálnia a bájos kis házat, a berendezkedés könnyen ment – csak követnie kellett álmai parancsait.
 
Ildikó számára egész életében színház volt a világ, ahol ő játszotta a fő- és mellékszerepeket egyaránt. Különleges képessége, hogy látja más szemével is önmagát, miközben teljes intenzitással éli az életét.
– Mindig képekben gondolkodom, valójában olyan ez, mintha valóságos díszletek között élnék, a legapróbb részletet is rögzíteni tudom – meséli. – Gyerekkoromban Rákoscsabán éltünk, a Kisvárda utcában, ami akkoriban olyan volt, mint egy falu. Még ma is érzem az orromban a poros utcák szagát, mezítláb mentünk a kisboltba kenyérért, s mire hazaértünk vele, kiettük a közepét. Az udvarunkon állt egy hatalmas diófa, minden családtagnak volt egy ága, az enyém a legalsó… nemrég jártam arra, s csodálkoztam, milyen kicsi is valójában a fa, holott az emlékeimben óriási maradt.
Holnapra már nincs jegy, de január 29-én megnézheti a 'Mert a mamának így jó' című „olasz” vígjátékot az Új Színházban Bánsági Ildikó főszereplésével. Hogy miért tettük idézőjelbe az olasz jelzőt az előző mondatban, arról Pozsgai Zsolt, a darab író-rendezője ad eligazítást a cíkk végén található és megtekinthető videoajánlóban.
Később beköltöztek Óbudára, az orosz származású édesanya, Natasa tanítónő volt, az édesapa a tengeren hajózott.
– Azt hiszem, világ életemben folyamatosan szerepeltem – folytatja Ildikó. – Aztán az általános iskolában mindez hirtelen értelmet kapott, amikor az osztályfőnököm, Mimi néni létrehozta a színjátszó kört, amelynek természetesen a tagja voltam. Mindent igyekeztem kipróbálni, aminek köze lehetett a színházhoz, balettoztam, énekelni tanultam, rendszeresen Mozart áriákat énekeltem a kis kertünkben, és az sem zavart, ha olykor valamelyik ablakból nyakon öntöttek egy lavór vízzel. Aztán mesedarabot rendeztek az iskolában, biztos voltam benne, hogy én leszek a királylány, ehelyett azonban a legkisebb sárkány szerepét kaptam meg – egy világ omlott össze bennem. De jól sikerülhetett az alakításom, mert utána már főszerepeket kaptam, sorra.
Ildikó számára a színház maga volt a misztikum, titokzatos és rejtélyes világ. – Amikor felvételiztem a színművészeti főiskolára, annyira meg voltam hatódva, hogy én egyáltalán beléphetek azon a kapun, hogy a vizsgán teljesen lebénultam. Persze, hogy nem sikerült… De nem adtam fel, gondoltam, jövőre megint megpróbálom. Addig is színház közelben maradtam, a Pinceszínházban végre felszabadult a lelkem, önbizalmat kaptam, és felvettek a Nemzeti stúdiójába is. És végül – harmadszorra – bejutottam a főiskolára is, ájultan boldog voltam, szinte mindenre képes. Éjjel-nappal játszottam volna, ha engedik. Fergeteges időszak volt, filmekben játszottam, sikeres voltam. A diploma után Debrecenbe szerződtem, majd a József Attila Színház társulatának tagja lettem. Felhőtlen örömben két méter magasan lebegtem a város felett, töretlenül haladtam előre a pályán. Bekerültem a Vígszínházba, ahová mindig is tartozni akartam, kereknek tűnt a világ. Mégis, volt valami hiányérzetem, mintha túl kevés lett volna a kihívás – többet, nehezebbet szerettem volna. Engem sem kerültek el a fájdalmak a pályám során, de ezek szükséges feltöltő erők, ezek nélkül képtelenség lenne átélni, megélni a színházi létet.
Bánsági Ildikó 13 éve az Új Színház tagja, szinte folyamatosan próbál új és újabb darabokat. Időközben született két gyermeke, fia, Gergely és lánya Kata is elismert művészek immár.
– Mindig tudtam, hogy egyszer lesz egy házam. Álmodtam is róla. Végül az álom megvalósult, de talán túlságosan grandiózus lett. Óriási ház, óriási kert, óriási vágyak és tervek – ez az időszak olyan emlék számomra, mintha folytonosan rohantam volna, egyik helyről a másikra, ahol sorra meg kellett felelnem, tele voltam akarattal, hogy mindenütt a tökéleteshez közelítő állapotot érjem el. Olyan volt ez, mintha örökösen 150-et vert volna a pulzusom, nem volt nyugalom. Nem is lehetett ezt sokáig folytatni, kellett a változás. Visszatértem az álmaimhoz, és igyekeztem rátalálni arra a kisebb, élhetőbb közegre, amire valójában vágytam. A minta az a régi, kedves rákoscsabai házunk volt. És sikerült. Amikor megláttam azt a házat, amely ma az otthonom, azonnal tudtam, feltámadó szerelemmel, hogy megtaláltam az igazit. Ahogy beléptem, áradt a falakból a romantika, úgy éreztem, végre hazakerültem. Beköltöztem, s azt sem bántam, hogy hónapokig dobozok között éltem, hiszen akkoriban Zalaegerszegen játszottam, mire hazaértem, arra sem volt energiám, hogy egy teát főzzek magamnak. De aztán szépen a helyére került minden, és én ismét lebegni tudok, méterekkel a föld fölött, mert a világ kerek, és az is marad, ha meg tudod becsülni. És, ha észreveszed…
Bellér Ágnes